Megfigyelés

Múlt héten bejártam a régi iskolámba, a tanító nénimhez, önszorgalomból. Csak semmi kötelező dolog. A magam szórakoztatására és tapasztalatszerzés céljából. Most második osztálya van. Ritkán járt vendég ebbe az osztályba, így minden kíváncsi szempár rám szegeződött. A nevem említésekor mindenki egy fiúra nézett, ugyanis megegyezik a vezetéknevünk. Mondta a tanító néni, hogy én most kicsi tanító néni vagyok és meg fogom nézni, hogy ők hogyan dolgoznak, de majd ha befejezem az egyetemet, én is gyerekeket fogok tanítani. Ezután beültem a hátsó padba és figyeltem. A kíváncsi fejecskék időközönként hátrafordultak, nézték, hogy mit csinálok és hogyan. Ha rájuk mosolyogtam, visszamosolyogtak. Közben figyeltem a tanító néni tanítási módszereit és jegyzeteltem pár dolgot. És erre azért volt szükség, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen volt, amikor engem tanított. De rájöttem, hogy valószínűleg azóta az ő stílusa is sokat változott, ugyanis pontosan 10 éve kerültem ki a keze közül.
Az első óra, amit megfigyeltem az a román volt. Második osztályba tanulják a román ábécét. Most épp az L betűnél tartottak, ismétléses lecke. Az órát énekléssel kezdték. Az egyik ének nagyon tetszett. Arról szólt, hogy éneklés közben mutatni kell azokat a dolgokat, amit énekelnek. Például a kezüket emeljék fel, tegyék a nyakukra, csípőre, a mellükhöz és végezzenek néhány karhúzogatást. Megmozgatta őket, ugyanakkor menet közben megtanulták a testrészek neveit románul. Aztán kérdezgetett a leckéből, újraolvasták, lefordították. Amikor lankadni kezdett a figyelmük megint énekeltek egy őszi éneket. Óra végén ismét énekeltek. Az osztály előtt egy kört alkottunk – ebbe már engem is bevettek – és itt is kellett mutatni, amit énekelünk. Én nem tudtam a szöveget, de azért elboldogultam. Nagyon figyelték, hogy mit hogyan csinálok, tudom-e követni őket. Sok múlt ezen a pár percen, hogy a további kapcsolatunk hogyan alakul. Azt hiszem jól teljesítettem. :)
A következő óra anyanyelv volt. Weöres Sándor Galagonya című versét tanulták, de már ezt is második órába, tehát nem volt ismeretlen a szöveg. Először ellenőrizték a házi feladatokat. Le kellett rajzoljanak egy mesébe illő képet a versből. Én is körbementem és megnézegettem a rajzokat. Megsimogattam a fejecskéket, szép rajzok születtek. Aztán elmondták a verset szótagolva. Közben nekem is eszembe jutott az a jó kis módszer, ahogy megtanított a tanító néni helyesen szótagolni. Ezután néhány tanuló elmondta egyedül is a verset. Aztán megbeszélték, hogy hogyan lehetne szakaszokra bontani, és aszerint mondta el négy gyerek. Közben kiderült, hogy hétfőre lett volna kötelező megtanulni a verset, de szinte mindenki tudta már pénteken. A tanító néni szerint a vers ritmusossága miatt tanulták meg ilyen könnyen. És azt is megsúgta, hogy hétfőn öndiktálás lesz. A fejükből kell leírják a verset. Jó kis fejlesztő gyakorlat.
Az utolsó óra opcionális volt. Megegyeztek a szülőkkel, hogy minden hónapban egy pénteken mesét olvasnak és megbeszélik. Most pont ez a péntek volt. Mindenkinek van egy Kányádi Sándor meséskönyve, amit első osztály végén kaptak, abból olvasnak. A falu esze című mesét olvasták most. Először megbeszélték, hogy miről szólhat a mese és hogy ki volt Kányádi Sándor. Aztán elolvasták a mesét. Mindenki olvasott egy bekezdést. Közbe megálltak és megbeszéltek néhány szót, néhány kifejezést. Miután befejezték, a tanító néni még kérdezett tőlük a meséből. Kinek, mit mondott a falu esze, mit csinált, miért kergették el? Csupa olyan kérdés, ami segíti őket, hogy jobban megértsék a mesét. Bár nekem az óra végén még mindig az volt az érzésem, hogy elég kevés gyerek értette azt a meséből, amit érteni kellett volna. Valami egész másról beszéltek.

Na és a végére maradt az, ami bennem a legnagyobb nyomot hagyta. Utolsó szünetben kimentünk a tanító nénivel a folyosóra. Becsengetés után visszaültem a hátsó padba, és csodák-csodája két kicsike darab keksz volt a pad sarkán. Meglepődtem. Nem tudtam melyik gyerektől kaphattam és főleg, hogy miért. Aztán a meseolvasás után készülődtek haza a gyerekek, én pedig kimentem a katedrához. Egyszer jön az egyik kislány, megbökdös, és tartja a markába a két darab kekszet, nyújtja felém. Rámosolyogtam és megkérdeztem, hogy ő tette-e a padra. Mondta, hogy igen. Elvettem a markából, megköszöntem és megöleltem egy pár pillanatra. Hihetetlenül jó érzés volt kapni, akár csak egy kekszet is. Igaz a miértjét még mindig nem tudom. Nem emlékszem, hogy másképp viselkedtem volna vele, mint a többiekkel. Egy teljesen idegen ember voltam a számára, nem tudom mivel érdemelhettem ki a jószívűségét. De nagyon meghatott. És azt hiszem, hogy ezért megéri ezt a szakmát választani. A gyerekek megbecsülik a munkádat és szeretnek. Amit a tanító néni mond, az szent és sérthetetlen. Aztán az ilyen kis apróságok fel tudják dobni az ember napját, vagy akár az egész hetét.
A tanító nénim mondta, hogy ha van időm, akkor nyugodtan mehetek még, és akár taníthatok is néhány órát. Ki fogom használni a lehetőséget. Ezek a gyerekek belopták magukat a szívembe.

Lelkesedés

Miért hiszik azt egyesek, hogy nem érdekel engem semmi vagy nem lelkesedem semmiért sem??? Kötelező megszállott lenni egyes dolgok iránt, hogy bebizonyítsuk, igenis szeretjük azokat?
Nemrég volt egy érdekes beszélgetésem, egy számomra fontos emberrel. A végén nem oldottuk meg a problémát sajnos, sőt semmilyen reménysugarat nem csillogtattunk meg annak érdekében, hogy a közel- vagy a távoli jövőben megoldódik a gond. Nos, igen. Ez a bizonyos probléma az én lelkesedésem és az övé közötti különbségekből adódott. Ahogy ő fogalmazott, engem nem érdekel semmi, vagy legalábbis azokból a dolgokból biztosan egy sem, amelyek őt érdeklik, és valószínűleg más sem, mert soha nem beszélek róla.
Ahogy ezt írom rájöttem, hogy itt hibák csúsztak be. Először is, az hogy a lelkesedésünk intenzitása és kimutatása között különbségek vannak, abból adódik, hogy nem vagyunk egyformák. Mert senki sem ugyanolyan, mint a másik ember. Ezzel az egyik megoldva, azt hiszem. Csak elfogadás kérdése. A másik pedig, hogy engem nem érdekel semmi, nem lelkesedem azokért a dolgokért, amikért ő. Ez nem igaz. A könyvekért való lelkesedésem nagyon erős. Hm...igazi megszállottság. Néha már én érzem hülyén magam, ha nem tudok elhaladni egy könyvesbolt előtt, anélkül, hogy ne menjek be és ha lehetőségem van, akkor ne csak a nyálamat csorgassam, hanem vásároljak is. Nos, erről szoktam neki beszélni, de olyankor elintéz egy lekicsinylő mosollyal és ritkán értékeli az aktuális „szerzeményemet”. Szerinte azoknak semmi értelmük sincs. Miért nincs egy regénynek értelme? Csak a tudományos és ismeretterjesztő könyveknek van értelmük? Ha az ember mindig csak azokat olvassa, beleőrül. Számára a világirodalom nagy írói és híres könyveik közül csak néhány hasznos. Tehát ő ezt haszontalan lelkesedésnek tekinti.
Hol is tartottam? Ja, igen. Hogy nem beszélek róla. Én egyébként is keveset beszélek. De akkor ott van az, hogy nincs semmi látszata a lelkesedésnek. Ott van egy gyönyörű gitár a szobámban, de két év alatt még mindig nem tanultam meg játszani rajta. Pedig azelőtt mennyire akartam egy hangszert. Így aztán nincs vele közös, számára értelmes és hasznos, programunk, mert én nem tudok zenélni vele. Pedig engem is érdekel a zene. És imádom hallgatni, amikor ő játszik. De valamiért nincs elég kitartásom, hogy gyakoroljak és megtanuljak gitározni.
Aztán felhozta a kertészkedést. Ő órákat el tud tölteni a veteményesbe, de biztosan ez sem érdekel engem. Már hogyne érdekelne. A hosszútávú terveim között szerepel, hogy falun lakom és egészségesen élek illetve táplálkozom. Ahhoz pedig tudnom kell kertészkedni is. Tény, hogy eddig nem segítettem túl sokat a kertben, de elméletben már rengeteg dolgot tudok.

Még sokminden egyébről is szó volt, ami csupa probléma, de ez volt a főszál és ezen gondolkodtam el jobban.
Mindenesetre a beszélgetés végén úgy éreztem magam, mint egy semmirekellő naplopó, aki kerüli a munkát és nem tölti hasznosan a szabadidejét. Ezért is kívánkozott ki belőlem ez az egész. Elgondolkodtam rajta, és sokmindenre fény derült. Persze mindez tűnhet magyarázkodásnak is. Főleg így utólag. De nem, nem magyarázkodom és nem vagyok semmirekellő naplopó, még akkor sem, ha mások nem tudják, hogy én mivel foglalkozom szabad óráimban.

Pesti est

Naplemente...szürkület...fények...Lánchíd...János hegy...Erzsébet kilátó...Gellért hegy...Mátyás templom...Halászbástya...séta...szúnyogok...fák...beszélgetés... csókok...villamos...ölelés...sörözés...kacagások..."sörhatás"...meleg...szuszogás... padok...fagyi...
Imádom :) jó Vele lenni. Mindennél jobban szeretem. :X és és és boldogság :D

Várakozás

Hjaj Istenem...nem lesz péntek este...nem érem meg, hogy magamhoz szorítsam...nem jön el már az a pillanat, amikor érezhetem a csókját...
Ez a várakozás...ez valami szörnyű tud lenni. :( Lassan a perceket is kezdem számolni, hogy tényleg, biztosan telik-e az a fránya idő. Pedig telik. Nagyon is gyorsan. Nálam mégis mintha megállt volna. Hallom, ahogy ketyeg az óra a falon, mégsem hiszek a fülemnek. Látom, ahogyan telnek az órák a laptopon, mégsem hiszek a szememnek... Már összeírtam egy listát, amit nem szabad itthon hagyni. De már látom, hogy utolsó pillanatban még kapkodni fogok egy-két dolog után. Mert még van idő, még olyan sok van. Utolsó pár óra indulás előtt repülni fog. Aztán egy éjszaka a vonaton, ülve, olvasva, zenét hallgatva... kit tudja mivel telik majd el. De nem számít, mert reggel a karjaiba szorít majd, felemel, megcsókol, majd visszatesz a földre, nehogy elszálljak a boldogságtól. Mint egy film, olyan lesz.
Ő már biztosan mozog a nagyvárosba. Én pedig ámulni és bámulni fogok, mint a kisgyerekek. Mindent látni akarok majd, semmiről sem szeretnék lemaradni. És mindent Vele. Amit sajnos nem lehet... mert dolgoznia kell... mert nincs idő... már megint az a fránya idő... Két hét semmiség lesz...főleg, hogy Mellette leszek...
Az ember mindig  vár, vagy pont hogy nem vár valamire. Mert erről szól az élete... Várom már az indulás pillanatát, amikor integethetek a szülőknek a vonatablakból, aztán a vonaton kezdem várni az érkezés pillanatát, amikor megölelhetem. És onnantól kezdve már nem várom a hazaindulást. Pedig az is el fog jönni. És mennyire nem fogom akarni... De ez van és ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás.
Szóval nem elégedetlenkedek, és nem pocsékolom az időmet várakozásra vagy nemvárakozásra. Minden egyes pillanatot ki fogok használni, amit Vele tölthetek, és én leszek a legboldogabb nő Budapesten! :)

A világ legjobb embere

Hogy miért a legjobb ember? Mert megbocsátotta a megbocsáthatatlant, mert megpróbál bízni bennem, mert velem akar lenni, csak velem, senki mással. Mert mosolyt tud csalni az arcomra, mert meg tud vigasztalni. Mert mellettem van, ha szükségem van rá. Mert törődik velem, mert fontos vagyok neki, mert egyengetni próbálja az életemet, és felhívja a figyelmemet sok jó és szép dologra. Mert felnyitja a szemem, ha szükség van rá. Mert tanít, és sokat tanulhatok tőle tanítás nélkül is. Mert gyengéd, mert figyelmes. Azért is, mert sokszor kis butus és nem tudja, mi lenne a legjobb nekem. Mert csendben tudunk egymás mellett ülni, és nem kínos a csend. Mert az ő karjaiban biztonságban érzem magam, az övé a legoltalmazóbb ölelés. Az övé a legédesebb csók. Mert békében akar élni és harmóniában. Mert nagy családot szeretne. Mert szereti a természetet. Mert szereti a zenét. Mert nem aggódik, meg tud nyugtatni. Mert társként tekint rám, de néha lehetek gyerek mellette, akárcsak ő mellettem. És estig sorolhatnám, de nincs rá szükség.
Tudom, hogy ő a legjobb, meggyőződtem. És kész.

Vihar

Vihar van kint. Én meg kikönyököltem az ablakba és nézem. Nézem, ahogy fújja a szél a fákat. Azok pedig meghajolnak neki, letörnek a száraz ágaik, lehull néhány levelük. Egy-egy villám cikázik végig az égen és világítja meg egy pillanatra a földet. Még nincs egészen sötét. De a fekete felhőktől sötétebb van, mint rendesen. Minden egyes villámcsapás után egy hosszú dörgés. Ez csendes vihar. Halkak és elfojtottak a dörgések. Távol van tőlünk. Ahogy nézem az ablakon keresztül az esőt és a természetet egy érzés hasít belém. Bennem is ugyanilyen vihar tombol ebben a pillanatban. Egy csendes, elfojtott, belső vihar. Csendes de nagyon tud tombolni. Hogy mitől van ez? Nem tudom. Hirtelen jött... Az addigi nyugodtság elszállt. Már nem érzem jól magam a bőrömben.
Kint már nem fúj a szél, de a dörgések egyre hangosabbak. Közeledik. Nem félek. Sosem féltem a mások által csúnyának mondott időtől. Ilyen a természet. De ahogy közeledik érzem, hogy bennem is egyre erősödik. Ki akar törni. Legszívesebben mindenbe belekötnék, veszekednék, kiabálnék, sírnék... Remegek... nincs erőm... elfolyva ülök a széken...írok...ott belül tombol valami, amit nem tudom hogyan engedhetnék ki. A lakásban csend van. Idegesítő csend. De úgy érzem most a zaj is idegesítene. Most semmi se jó úgy, ahogy van. Másképp kellene, de úgy se lenne jó. Gombóc van a torkomban, még mindig remegek és még mindig tombol odabent a vihar. Sűrűbben és mélyebben veszem a levegőt...ez az egyetlen jele a belső viharomnak. Egyébként nyugodtan ülök. Szeretném magamon kívül tudni ezt a vihart, de nincs energiám, hogy akár bármiféle hirtelen mozdulatot tegyek. Nincs fizikai erőm, se lelki, hogy kitegyem ezt a vihart belülről. Nagyon szeretném, ha kint lenne. De nem akar menni, és minden porcikám ellenáll. Érzem, hogy kavarog, hogy mindent összekuszál. És érdekes módon nem a fejemben van az erősebb része, hanem a testem többi részében. Az agyam csak tompa. Csak érzi, hogy történik valami, de képtelen reagálni rá. Gondolkozni se tud, hogy mi lehet a vihar oka. Honnan és miért jöhetett. Elfogadta, hogy itt van, tombol, aztán majd lesz vele valami. Nem maradhat bent örökre, biztos amilyen hirtelen jött, el is fog tűnni. De mikor? Kellemetlen érzés, nem érzem jól magam a bőrömben. És nemcsak fizika rosszullét, hanem mintha lelki is. Menekülnék... minél messzebbre a belső tombolás elől... Ki az esőbe, a külső viharba. Bár az már nagyon elcsendesedett. Néha megmozgatja a fákat a szél, és még néha villámlik egyet, az utána következő dörgés pedig már nagyon elfojtott.
Újra kinézek az ablakon. Nézem, ahogy esik az eső. Felpillantok az égre. Nem mozdulnak a felhők. Aztán a látóhatár egyik sarkában észreveszek egy "talpalatnyi" kék eget és elmosolyodok. Megnyugodtam. Elmúlt a vihar. Igaz valami még hiányzik...talán egy csók vagy egy ölelés...de már arra sem kell sokat várni. Minden rendben van. :) És már nem számít, hogy honnan jött, miért, lényeg, hogy elment.

Ijedelem

Érdekes egy éjszakánk volt. Hullámzott, mint a tenger. Jól indult. Lakadalomba voltunk hivatalosak. Délután a hagyományőrző ceremóniák, este a mulatság.
Talán, ami furcsaságnak mondható az az, hogy a szokásosnál is zsémbesebb volt indulás előtt. De senki nem tulajdonított ennek semmit. Aztán az előétel után én lettem nyűgös. Gondoltuk, hazalépünk egy fél órára, én átöltözök, kicsit összebújunk és minden jobb lesz. Ő már ivott, én vezettem. Az ő autójával voltunk. Először tankoltunk, majd elindultunk haza. Egyszer azt mondja viccből, hogy de ugye tudom, hogy a fékpedál középen van. Persze, hogy tudom, nem vagyok idióta. Azzal el is volt felejtve. Ezután nyugisan vezettem, gurult az autó, nem is nyomtam a gázt. Nem siettünk. Mikor már majdnem célba értünk, odanyúlt a kormányhoz, hogy majd ő irányít, én csak nyomjam a pedálokat, óvatosan haladjunk. Elengedtem a kormányt és a fékre akartam lépni óvatosan. Azóta sem tudom mi történt, nem volt meg a fékpedál. Nem találtam, hiába kerestem, és hiába tudtam, hogy középen van. Ő ebből az egészből csak annyit érzékelt, hogy nem lassulunk és egyre közelebb vagyunk a fához. Már a kormányt se tudta elfordítani. A kézifék se jutott eszünkbe, hogy esetleg fel lehetne húzni és megállna az autó. De persze mindez másodpercek töredéke alatt zajlott le. Míg végül a kapu melletti fa megállított...
Nagyon megijedtem. Füstölni, pontosabban gőzölni kezdett minden. Úgy éreztem, mintha egy filmben lennék. Megállítottam a motort, lekapcsoltam a fényeket, kiszálltam. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Ő is kiszállt közben, megnézte, majd újra begyújtotta és hátrébb állt. Megnéztük minek lett baja. Számtábla elhajlott, hűtővíz elfolyt, kicsit összetört az eleje. Kinyitotta a kaput és beállt az udvarra.
Bementünk a házba. Még mindig reszkettem. És már sírtam is. Megöleltem és mondtam, hogy ne haragudjon, nagyon sajnálom. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, ez csak egy autó. És eszébe jutott, hogy mit mondott néhány perccel előtte. Hogy a fék középen van. Mintha ráérzett volna. Úgy gondolja, hogy ez a kisebb baleset egy jel. Csak rá kell jönnünk, hogy mire figyelmeztet. Mit csinálunk rosszul? Az én véleményem az, hogy megóvott valami rosszabbtól. Persze tényleg lehet, hogy ez egy jel. Talán, hogy rossz úton járunk. Valami nem stimmel az életünkben. De erre rá kellene jönni, fel kellene ismerni, hogy mi az, amire figyelmeztetett a baleset... Éberebbnek kell lennünk, hogy rá tudjunk jönni.
Egy biztos. Ez megváltoztatta a vezetés iránti viszonyomat. Egyelőre legalábbis. Remélem nem tart sokáig ez az állapot. Imádok vezetni, megnyugtat, nevezhetném kedvenc időtöltésnek is. A sebességet is szeretem, azt is mondhatnám, hogy nem félek semmitől. Bármilyen autóba be mertem ülni és vezettem. Most félek. Egy porcikám sem kívánja, hogy volán mögé üljek. Félek, hogy megint nem fogok tudni megállni...
Apropó megállás. Az is lehet, hogy engem figyelmeztet arra, hogy ha valami olyan helyzetbe kerülök, akkor hiába szeretnék, nem fogok tudni megállni. Nem találom majd a féket. És jobb, ha figyelek, hogy ne kerüljek ilyen helyzetekbe...


Kedves olvasóimat arra szeretném megkérni, hogy mondják el véleményüket az olvasottakkal kapcsolatban. Mi lehet a baleset oka? Mert ugye semmi nem történik ok nélkül... Önök szerint/szerintetek mit csinálunk rosszul? Kíváncsian várom a véleményeket.

Gyönyör...

Egy hétvége...egy gyönyörű hétvége. Milyen kár, hogy már vége van! Túl gyorsan eltelt. Rohan az idő Vele. Pedig szeretném megállítani, hogy minél többet együtt lehessünk. Ez sajnos lehetetlen... úgyhogy megbecsülök minden egyes percet, amit Vele tölthetek.
Tehát hazajött. Hat hét után újra láthattam, ölelhettem. Érdekes érzés volt. Furán váltunk el és a találkozás is fura volt. Olyan hivatalos. Semmi elsöprő érzelem, semmi nagy egymás nyakába borulás. Csak olyan kis baráti volt minden és szolid. Annyit azért éreztem, hogy ennél sokkal több van köztünk, de mindketten visszafogjuk magunkat. Mert nem tehetjük meg, amit akarunk...nem vagyunk olyan viszonyban... Aztán szép lassan megtört a jég. Megcsókoltam, visszacsókolt... és onnantól kezdve nem volt megállás. Sok volt az a hat hét egymás nélkül. Az az érzés, ahogy csókolt, ahogy szeretett...bizsergető volt. A fejem búbjától a talpamig belebizseregtem. Az a gyönyör, amit Vele élhettem át... megtelt a szemem könnyel. Nem tudtam uralkodni a testem fölött tovább. Sírni kezdtem. Ő meg csak nézett értetlenül, hogy mi történik. Fáj valahol? Rosszul vagyok? Intettem, hogy minden rendben van. Jól vagyok. Ekkor jött az az elsöprő érzés, ami vissza volt fojtva. Kitört. Folytak a krokodilkönnyek, bizseregtem, magával ragadó érzés, élmény volt. Minden megszűnt körülöttem. Csak Ő maradt, én és a bizsergés, meg a könnyek. Lehunytam a szemem és átadtam magam ennek a...minek is nevezzem...ennek a gyönyörnek. Sokáig tartott ez az érzés. És még tarthatott volna. De ebben az életben semmi sem örök. Ezután elment, mert dolgai voltak.
Este vendégeket fogadtunk. Barátok voltak nálam. Pizzázás, sörözés, borozás, beszélgetés, lefáradás. Aztán annak is vége lett és ketten maradtunk. Ott maradt nálam. Ahogy ágyba bújtunk és megölelt, máris aludt. Mint egy kis angyal. Én is elaludtam, de elég sűrűn ébredeztem. Mikor arra, hogy melegem van, mikor arra, hogy biztosan mellettem van-e és nemcsak álmodom. Meggyőződhettem, hogy ott van. Aludt édesen. Vagy horkolt, de az sem zavart. Valamikor hajnalba mélyen belealudtam. És egyszer csak arra ébredek, hogy puszilgatja az arcom és a homlokom, és magához ölel. A leggyönyörűbb hajnali ébredés volt. A nagy álmos szemeivel mosolygott rám, és csupa szeretet áradt belőle. Befészkeltem magam a karjaiba és visszaaludtam. Tudtam, hogy mellettem van és minden a legnagyobb rendben. Ha minden összeomlott volna a fejünk fölött, mi akkor is békésen aludtunk volna tovább. A nap lassan felkelt, első sugaraival belesett hozzánk az ablakon. Nálunk csend volt és béke. Megsimogatta az arcunkat és úgy döntött, hogy nem zavarja meg az álmunkat. Nem sütött a szemünkbe, nem ébresztett fel.
Sokkal később ébredtem meg. Ő még javában aludt. Kicsit mocorogtam, hogy közelebb férkőzzek hozzá, hogy érezzem, ahogy lélegzik. De erre felébredt. Rám mosolygott és megcsókolt. Jaj...azt akarom, hogy holnap és holnapután és mindig mellettem ébredj...hogy így mosolyogj rám...hogy a gyönyörű barna álmos szemeidbe nézhessek reggelente... Közben meg tudom, hogy ez egyelőre nem megvalósítható. Nemsokára felkelsz, hazamész és este már újból úton leszel a messzi nagyváros felé. És nekem is vissza kell menni az egyetemre. Egyelőre... De talán ennek is eljön az ideje...remélem...szeretném...
Nagy nehezen felkeltünk, reggelit csináltam, ettünk, majd elbúcsúzott. És kiment az ajtón. Otthagyott, maga után hagyva egy vetetlen ágyat és egy csomó emléket. Újabb két hét nélküle.
De egy újabb tapasztalattal, élménnyel vagyok gazdagabb. És mindennél jobban szeretem Őt!

Séta

Ebben a rohanó világban sikerült időt szakítanom egy kiadós sétára. Persze lett volna egyéb dolgom, de úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek a friss levegőre. Az előző bejegyzésben írtam, hogy szeretnék a természetbe lenni...hát...nem jött össze úgy igazán. Nem akartam olyan nagyon sokat kóborolni egyedül, és kimenni a városból valami ismeretlen, kétes helyre.
Ezért aztán próbáltam a város csendesebbnek ítélt helyeit felkeresni, ahol még sosem jártam. Nem nagyon sikerült. Pár csendes utca után mindig bekeveredtem valami extra forgalmas helyre. De azért megérte. Figyeltem a körülöttem lévő dolgokra. A házakra, a hozzájuk tartozó kertekre, az utcára, pár autóra. Sőt, szinte elütött egy bicikli álló helyzetben. Mármint én álltam, ő meg szinte nekem jött, aztán azzal a sebességgel ment is tovább. Érdekes dolgokat figyeltem meg. Elég sok modern, amerikai udvart láttam. Nem tetszenek. És főleg egy régebbi házhoz tartozó udvar hogy lesz modern? Sehogy se passzolt. Összeférhetetlen volt. Egy nagy, méltóságos, régi házhoz hogy lehet egy amerikai udvart társítani? Persze láttam ízléses udvarokat is. Kicsit modern, kicsit régi, kicsit passzolt a házhoz is. Aztán volt egy, ami elvarázsolt egészen. Olyan volt, mint egy igazi tündérkert. Nem volt nagy, de gyönyörű volt. Néhány öreg fával, rózsabokrokkal, borostyánnal. A ház is tökéletesen beleillett az összképbe. Beleszerettem. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Most így visszagondolva nagyon érintetlennek tűnt az egész. Mintha ott megállt volna az idő. Semmi sem mozdult. Abban a pillanatban a madarakat sem hallottam csiripelni, sem az autókat zúgni a hátam mögött. Szerettem volna belépni a kapun. Átlépni a tündérek birodalmába. De amikor ez az érzés megszületett bennem, hirtelen észhez tértem és rájöttem, hogy nem tehetem meg, hogy belépjek egy idegen kertbe. Nincs hozzá jogom. És nem biztos, hogy a tulajdonosok szívesen fogadnának egy idegent, akit elvarázsolt a kertjük. Bár, akinek ilyen kertje van, nem lehet rossz ember. Legalábbis ezt gondolom. Végül sem léptem be a kapun, hanem tovább sétáltam. De ez az érzés erősen megmaradt. Azóta is magával ragad, ha eszembe jut a látvány.
Körülbelül két órát sétáltam. Mire hazaértem, jól el voltam fáradva. De megérte. Új tapasztalattal lettem gazdagabb. :)

Tavasz

Végre eljött az az igazi tavasz, amire már rég vágytam. Minden kizöldült rendesen, a fák virágba vannak, az orgona is kinyílt. Gyermekláncfűtől és kankalintól sárga a rét. És igazi meleg is van. Nemcsak az a gyenge napsütés, ami alig melegít. Ahogy kinézünk a határra, minden élénkzöld és tele van élettel. Már maga a zöld szín is csupa életerőt és vidámságot sugároz. A gólyák és a fecskék is megérkeztek már Afrikából, de szegények mostanig fázhattak nálunk.
Szeretnék kimenni a természetbe. A fák közé, az élénkzöld fűbe. Ülni csendben és hallgatni a madarak énekét, a bogarak zümmögését. Az életet magam körül. Mennyire megnyugtatna most, ebben a rohanó időszakban. Erőt adna és energiát. A nyugodt, csendes, mindent tűrő természet. Sokat tanulhatnánk tőle, mi emberek. De inkább elmegyünk mellette, figyelembe se vesszük, sőt, szennyezzük, irtjuk, és mindent elkövetünk ellene. Akár szándékosan, akár akaratunk ellenére is néha.
Mit meg nem adnék most pár lopott óráért egyedül, minden nélkül, sétálva az erdőben. Na nem most rögtön, mert sötét van és mert zuhog az eső. Bár a sötét inkább visszatart, mint az eső. Talán sikerül a hét végéig egy ilyen csendes sétát beiktatni ezekbe a rohanó, program-dús napokba. Ha egy kis napsütés is megadatik mellé.

Részletek

Érdekes tapasztalatban volt részem a hétvégén. Megfigyelhettem azt, amikor egyvalami leköti a figyelmünket, és minden más megszűnik. Nem, ez nem a szerelem. Ez egy részlet, amiről nem tudjuk levenni a szemünket. Megbabonázott és képtelenek vagyunk más felé pillantani. Van benne valami, ami vonz, ami érdekel.
Egy szempár, egy kézfej. Láttam őt távolról, láttam, ahogy kinyitja a kaput, láttam, hogy vöröses árnyalatú a haja és a kecskeszakálla is. Azt is megfigyeltem távolról, hogy fülbevalója is van. Ezeket mind láttam. Antipatikusnak ítéltem meg. Micsoda férfi... Aztán, ahogy közelebb kerültem hozzá, csak egyvalamire tudtam figyelni, a szemére. Arra az égnél is világosabb szempárra. Jóság volt benne, megértés, kedvesség és még ki tudja mi minden jó. Azt a belülről jövő jóságot láttam abban a szempárban. Tele volt tartalommal. Megigézett. Aztán, ahogy levett egy sütit a tányérról odapillantottam. Egy meggyötört, munkás kezet láttam. Egy olyan kezet, amelyik a mindennapi betevőért dolgozik keményen. Nem pihen egy percet sem, ha nem muszáj. A tekintetem visszavándorolt a szemére. Egy csepp megvetést, csodálkozást, utálatot, meglepetést nem láttam azokban a szemekben. Pedig lett volna amin csodálkozni, meglepődni. De mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Visszamentem a házba, újra távolról szemléltem őt. Megint láttam teljes egészében. De ott volt pluszba, a szempár és a kéz. Másképp néztem rá. Irigy is voltam talán egy kicsit. Benne láttam azt, csak egy pillanat erejéig, ami bennem még fejlesztésre, csiszolásra vár. Most láttam őt először és nagy valószínűséggel utoljára is. De gazdagabbnak érzem magam ettől  a néhány pillanattól.
Érdemes nyitott szemmel járni a világban! És az első pillanatban nem ítélhetünk véglegesen. Bármennyire is megszoktuk, hogy skatulyázunk.

Kicsit másképp

Ma alkalmam nyílt kicsit másképp szemlélni a világot. Az autóba, amivel utaztunk, hátul nem voltak ülések, ezért egy karton doboz tetején ültem, és hátrafelé néztem. Alacsonyabban is voltam, mint az ablak, menet iránnyal ellentétesen is. Egészen más látóterület nyílt meg előttem. Az utat már egész jól ismerem, de most sokszor nem tudtam, hogy hol járunk. Nem ismertem rá a fákra, a kanyarokra, a házakra. Pedig ugyanaz volt az útvonal. Kicsit más szemszögből. Minden más volt, sokkal szebb. A fák, az új házak, amiket eddig nem láttam, a hegyek, a táj.
Azt hiszem szüksége van néha az embernek arra, hogy más szemszögből is rávilágítson bizonyos dolgokra. Főleg amikor döntés előtt áll. De nemcsak. Az új felfedezések, látószögek megszépítik a régi dolgokat, újjá varázsolják a meguntakat. Persze ehhez nem elég 10-20 fokos váltás. Sokszor egy 180 fokosra van szükség. Milyen érdekes, ellenkező irányból...de ezen az útvonalon ellenkező irányba is haladunk, mégsem ugyanaz, mint most, hogy menet iránnyal ellentétesen, hátrafelé szemlélhettem a világot.
Sűrűbben kellene ilyenben részem legyen, hogy a megszokott dolgokat újként lássam. És nemcsak a fizikai környezetemben, hanem magamban, a kapcsolataimban is. Meg kell próbálkozzak vele. Külső szemlélőként figyelni magam mindig. Lássuk!

A nő

Pár csepp alkohol...

Hihetetlen, hogy egy pohár bor mennyire hatással tud lenni az ember hangulatára. Vagy még jobban feldobja, vagy földbe döngöli. Ha csak kacagunk, mert hülyeséget mondtunk, még nem jelenti azt, hogy vidámak vagyunk. Bármilyen abszurd, ezt nekem most egy pohár bor bizonyította be.
Kacagtunk, vigyorogtunk, boldognak tűntünk. Vagy legalábbis vidámnak mondhatók. Megittunk egy-egy pohár bort. Ünnepeltünk. Egyik szobatárs eljegyzését. Nah ez a pohár bor kellett, és padlót fogtunk. Ő is, én is. De ő most legalább hallja a hangját a számára kedves embernek. Én pedig alig tudtam váltani ma pár szót vele messengeren. Vacakolt az internetem. Most beszélhetnék vele, ha válaszolna. Biztos megvan az oka, hogy nem ír vissza, de szomorú vagyok. Nagyon hiányzik. Tehát most lefele görbülő szájjal fekszem az ágyban, írok, és várom, hogy talán mégis válaszolni fog... Ha az a pohár bor ne lett volna, most biztosan kicsit optimistábban várnám az elalvás pillanatát.
Az alkohol sokmindenre képes. Hangulatváltoztatásra mindenképp. Sokan azért isznak, hogy felejtsenek, pedig ez csak előhozza belőlünk az emlékeket. Talán tompítja az érzéseket, de a hangulatot jócskán megerősíti. Tehát értelme semmi. Amikor a vigyorgós állapot jön elő az alkoholtól, az jó. Számomra mindenképp. Átmegyek lazába, semmi nem érdekel, és nem tudom összecsukni a számat. Folyamatosan vigyorgok. Az úgy kellemes. Ezt a búskomorságot viszont nem szeretem. De nem tehetek ellene semmit... Nem hiszem, hogy most bármivel is (néhány dolog kivételével) fel tudnának vidítani engem. Úgyhogy marad a szomorúság... Jó mély szomorúság... Mindez pár csepp alkohol miatt...

Hiány

Vannak dolgok amik néha hiányoznak az emberek életéből. Ezek lehetnek létszükségletek, vagy amolyan luxuscikkek is.
Az én életemből most leginkább Ő hiányzik. A jelenléte, az illata, a borostája, a hangja. Az, hogy Hozzá bújjak, megöleljem, hogy megcsókoljam. Hiányzik, ahogy beletúr a frissen mosott hajamba, lepuszilja a sminket szememről (pedig azt nem szeretem, de még az is hiányzik). A közös séták, ahogy sétálás közben felemel. Ahogy ketten kapcsolunk vezetés közben. Az, ahogy percek alatt elalszik mellettem. Még a horkolása is hiányzik. Hiányzik, ahogy figyel rám, ahogy törődik velem. És az is hiányzik, ahogy én törődök Vele, "vigyázok" Rá. Hiányzik az elalvás előtti telefonálás. A hétvégi találkozások. Hiányzik a nagykifli... Hiányzik a bizsergés, ahogy megcsókol. Hiányzik a védelmező ölelése. Hiányzik, ahogy megszűnik a világ és az idő a karjaiban. Hiányzik, hogy érzem, hogy szeret. Amikor kicsit alkoholmámorban van és bohóc és meg jobban érzem, hogy szeret.
Minden hiányzik amit Tőle kapok, amit neki adok, ami vagyok mellette. Annak ellenére, hogy nem volt felhőtlen az elutazása előtti pár nap, és azóta sincs minden rendben. De hiányzik, hiányzik, hiányzik és még jobban hiányzik... (sóhaj) :-(

Egyetlen

Elképzelek egy Nőt...

"Elképzelek egy Nőt, aki szerelemben él Önmagával.

Elképzelek egy nőt, aki hiszi, hogy helyes, és jó dolog, hogy nőnek született. 

Egy nőt, aki hálás a megtapasztalásaiért, és elmondja a történetét. 

Aki elutasítja azt, hogy mások vétkét a saját testében, vagy életében hordozza. 

Elképzelek egy nőt, aki elismeri, hogy a múlt hatással van a jelenre. 

Egy nőt, aki átlépett a múltján. Aki a jelenben gyógyult meg. 

Elképzelek egy nőt, aki szerelemmel viseltetik a saját teste iránt. 

Egy nőt, aki hiszi, hogy a saját teste éppen úgy a megfelelő, ahogy van. Aki tökéletes forrásként ünnepli testének ritmusait, ciklusait. 

Elképzelek egy nőt, aki úgy öleli magához szexualitását, mint saját magát.

Egy nőt, aki örömét leli önmagában. Aki erotikus természetét szégyen és bűntudat nélkül éli meg.

Elképzelek egy nőt, aki az Istennő testét, a saját teste változásaiban tiszteli. 

Egy nőt, aki megünnepli évei gyarapodását és bölcsességét. 

Aki elutasítja, hogy értékes életerejét testének és élete változásainak az elrejtésére használja fel. 

Elképzelek egy nőt, aki belépett az emberi érzelmek teljes birodalmába. Egy nőt, aki érzéseit tisztán és közvetlenül fejezi ki. Aki megengedi nekik, hogy olyan lágyan vezessék őt, ahogyan a lélegzet. 

Elképzelek egy nőt, aki kimondja az igazságot. Egy nőt, aki bízik a megtapasztalásaiban és kifejezi azokat. Aki elutasítja, hogy mások gondolatihoz, felfogásához, vagy reakcióihoz alkalmazkodjon.

Elképzelek egy nőt, aki követi kreatív impulzusait. 

Egy nőt, aki eredetit alkot. Aki elutasítja, hogy belső világában valaki más színeivel fessen. Elképzelek egy nőt, aki önmagát saját istenei által jelöli. Egy nőt, aki az istenit önmagában, saját képmásában képzeli el. 

Aki személyes spiritualitásán keresztül tájékozódik a mindennapokban. Elképzelek egy nőt, aki elutasítja, hogy megadja magát isteneknek, guruknak, magasabb erőknek. 

Egy nőt, aki mélyen alámerült saját belső világába. Aki magának követeli, hogy impulzusaival, ösztöneivel harmóniában éljen. 

Elképzelek egy nőt, akit érdekel a saját élete. Egy nőt, aki úgy öleli magához saját életét, mint tanítóját, gyógyítóját és kihívását. Aki hálás a szépség és a kegyelem hétköznapi pillanataiért.

Elképzelek egy nőt, aki saját életének az írója. Egy nőt, aki bízik a saját megérzéseiben, amelyek megmutatják, hogy mi a jó az ő számára. Aki elutasítja, hogy életformáját megváltoztassa azért, hogy az mások elvárásaival találkozzon. 

Elképzelek egy nőt, aki részese a saját életének. Egy nőt, aki kreativitásának minden egyes kihívását megtapasztalja. Aki saját maga érdekében tisztán és erővel cselekszik.

Elképzelek egy nőt, aki ravaszul bánik a magánnyal. Egy nőt, aki önmaga rendelkezésére áll. Aki úgy választja ki barátait és szerelmeit, hogy azok képesek legyenek elfogadni, ha egyedül akar lenni. 

Elképzelek egy nőt, aki nem alacsonyítja le a saját életét azért, hogy mások jobban érezzék magukat. Egy nőt, aki minden kapcsolatában évei, tapasztalata, és bölcsessége egészét adja.

Aki arra számít, hogy jelenlétével kihívást és áldást hoz mások életébe. Elképzelek egy nőt, aki vállalja az egyenlőséget a párkapcsolataiban. 

Egy nőt, aki nem hiszi tovább, hogy alacsonyabb rendű egy férfinál és szüksége van arra, hogy megmentsék. Aki elfoglalja az őt megillető helyet az emberek közösségében.

Elképzelek egy nőt, aki elutasítja, hogy értékes életerejét a krízisek, és konfliktusok támogatására használja. 

Egy nőt, akinek kapcsolatai mély elégedettségben és nyugalomban telnek, anélkül, hogy kihasználnák őt. Aki törvényszerű ügyességgel választja meg barátait és szerelmeit, akikkel az élet kihívásain áthajózik. Elképzelek egy nőt, aki a nőt tiszteli saját életében. 

Egy nőt, aki az asszonyok körében ül. 

Aki emlékezteti magát, az igazságra amikor az feledésbe merül. 

Elképzelek egy nőt, aki feladta az intellektuális biztonság és a jóváhagyás iránti vágyait. 

Egy nőt, akinek minden cselekvése, kiejtett szava erőteljes közléssé válik. Aki fenntartja magának a jogot, hogy igazabbá tegye a világot. 

Elképzelek egy nőt, aki a tudásban és önmaga szeretetében kiteljesedett. 

Egy nőt, aki hűséget fogadott saját életének és képességeinek. 

Aki minden mást figyelmen kívül hagyva hű marad önmagához.

Képzeld el, hogy Te vagy ez a nő!"

Patricia Lynn Reilly

Egy kis irodalom

Pilinszky János: Néhány szó a szavakról   (Részlet) Ha van is tudománya, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összeköttetés. Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak, s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára. A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet. Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete. Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja - előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál. A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés. Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is, mint a szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák. A világ is ,,beszél", csak meg kell hallanunk a szavát. Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással. Tehát újra csak: nyitottsággal, vagyis szeretettel. De minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet felülmúló csöndje, az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk. Ezért írhatta Pierre Emmanuel hasonló, de sokkalta gazdagabb elmefuttatásai során, hogy ,,minden gondolat - emberi szó - erőfeszítése végső határán: imádság". S ugyaninnét Simone Weil nagyszerű definíciója a költői zsenialitásról, mely szerint ,,zseni az, aki szereti az igazságot, még akkor is, ha nem jutna tovább a puszta dadogásnál". A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem az ember megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja. A többi csak irodalom, és csak filológia.

Álom

Érdekes álmom volt az éjszaka. Kicsit rémisztő, legalábbis számomra. Azzal kezdődött, hogy elindultunk autóval valamerre két számomra fontos személlyel. Eléggé mocskos volt az autó, ezért nekifogtam megmosni gőzborotvával. Jelzem, ilyen szerkentyűt még sosem láttam közelről. Lényegtelen. Nekifogtam. Egész jól ment egy darabig. Az autó hátsó felén sárfoltok voltak. Bárhogy próbálkoztam, nem akartak lejönni. Végül az egyik személy adott pár tanácsot, és sikerült befejezni a kocsimosást. Amikor beültem a kocsiba, hogy induljunk tovább, már egy másik autóban voltunk. Érdekes helyeken autóztunk. Terepen, gödrös utakon. Elértünk egy mocsárhoz hasonló területre. Oda is belementünk autóval. Én észrevettem egy emberi testet a vízben. Kértem, hogy menjünk közelebb. Ahogy odaértünk, kihajoltam az ablakon és hozzáértem a hajához. Akkor már láttam, hogy hulla. Egy elég közeli rokonnak a hullája. Álmomban tudtam, hogy meggyilkolták és így próbálták meg eltüntetni a holttestet. Már meg volt kékülve és ronda látvány volt. Ekkor még mindig velem volt a két ismerős. Ahogy távolodtunk a hullától én egyre rosszabbul lettem. A következő kép, amire emlékszem, hogy az egyik ismerős vitt az ölébe engem, félájult állapotban. És felébredtem.
Egész nap az a kép járt a fejembe, ahogy hozzáértem a hullához, és az arca felém fordult. És akit én halottnak álmodtam, az él és egész jól van. A másik pedig, hogy mit jelent a halál az álomban. Mire nem jó az internet? Mindent megtaláltam, és elég sok minden passzolt a valós dolgokhoz. Meglepődtem. Nem szoktam hinni az álmokban. Talán itt az ideje azokra is figyeljek...

Becsapva

Mostanában miért érzem úgy, hogy mindenki becsap? Senki se igazán őszinte hozzám. Vagy legalábbis ezt gondolom... bár egyre jobban meg vagyok győződve, hogy nem alaptalan az érzés és nem túlzok el semmit.
Vannak olyanok is akik nyíltan kimondják, hogy ezt inkább nem osztanák meg velem. Ez még valamilyen szinten érthető is. Mi közöm van nekem a magánéletükhöz? Viszont vannak olyanok is akik szándékosan nem mondanak el bizonyos dolgokat, amiket én azért elvárnék, hogy megosszanak velem. Vajon miért van ez? Nem vagyok elég jó barátnő? Nem vagyok elég megbízható? Talán szégyellik előlem ezt? Miért? Vagy csak simán ilyenek a nők? De ha ilyenek, akkor én miért nem vagyok ilyen? Én miért érzek komoly késztetést arra, hogy elmondjak sokmindent bizonyos embereknek, akiket közel érzek magamhoz? Ezek az emberek nem éreznek engem annyira közel, hogy elmondjanak dolgokat???
Ha ezek az emberek nem állnának közel hozzám egyáltalán nem érdekelne, hogy mi történik velük. Vagy csak nagyon minimális szinten. De közel állnak...én megosztok, megosztottam velük dolgokat, ők meg hallgatnak, mint a lakat, vagy hazudnak. Egy idő után, már nem elég a hallgatás, hazudni is kell... és azért én sem vagyok egészen hülye. Miért hazudnak az emberek a barátaiknak?? Vagy megint csak én vagyok túl naiv és hiszem azt, hogy barátjuk vagyok ezeknek az embereknek??? Juj...ez fáj...
Csalódások sorozata? :(


És most aki elolvassa a mai bejegyzésemet, az megmondja, hogy írtam egy nagy összevisszaságot... nincs benne sehol semmi logika... Hát sajnálom. Ez így, ilyen formában bennem volt, és nagyon kikívánkozott belőlem...

Könnyebb élet

Miért akarnak a szülők könnyű életet a gyerekeiknek??? Könnyebbet, mint amilyen nekik volt. Sokszor bármilyen áron. Nem baj, ha a gyerek a világ másik végén van, lényeg, hogy úgy gondolják itthon, hogy milyen jó ott neki. Pedig sehol sincs kolbászból a kerítés, és mindenütt meg kell dolgozni a megélhetésért. Miért nem hagyják, hogy ő is tapasztaljon és döntsön a saját életéről? Miért nem hagyják, hogy a gyerek is harcolja meg a harcot, amire szüksége van?
Belém is ezt a könnyebb életet nevelték. „Mindent megteszünk érted, neked csak az a dolgod, hogy tanulj és majd legyél valaki, legyen jól fizető állásod.” A többi meg nem számít... (bár ezt sose mondták ki nyíltan). Én pedig, mint a jó kislányok szót fogadtam. Egy darabig. Az utolsó igazi szófogadás 4 éve volt. Azóta változtak a dolgok. El kellett dönteni, hogy hol folytatom a tanulmányaimat. A szülők az orvosit javasolták, mert az egy pénzes szakma. Én ekkor már tudtam, hogy nagy családot szeretnék minél hamarább, és nem akarok 10 évet elpocsékolni az életemből egy olyan dolog megtanulására, amit nem is szeretek túlságosan. A tanári pályát választottam, ami egyáltalán nem karrierista. Nehéz volt megértetni a szülőkkel, hogy én nem akarok sok pénzt, nagy házat. Inkább legyen egy kicsike házam, de legyen benne gyerekkacagás, béke és szeretet. Végül megnyertem a csatát, és azt csinálhatom amit szeretek.
Miért gondolják úgy a szülők, hogy sok pénzzel könnyebb élni? Akinek sok van, az még többet akar és máris benne van az ördögi körbe. Akkor pedig már semmi se számít. Nem érdekli a család, a gyerekek, nem hiányzik a szeretet. Csak legyen minél több pénz. Szerintem ezt nem veszik számításba a szülők, amikor könnyebb életet akarnak a gyerekeiknek. Lehet, hogy a kedves lányuknak van egy jól fizető állása, egy gazdag férje, de se a gyerekeire, se a szüleire nincs ideje. A kisunokákból pedig eltévedt kamaszok lesznek, mert szeretethiányban nőttek fel és nem láttak rendes példaképeket maguk előtt. Biztos, hogy ezt akarják? Nem. Egyáltalán nem ezt akarják. Csak amit ők akkor és ott jónak látnak, az nem biztos, hogy tényleg jó, úgy a gyereküknek, mint a társadalomnak.

Még nekem is meg kell harcolnom néhány dologért a szüleimmel szemben, hogy minden úgy történjen, ahogy én szeretném. Nem lesz könnyű. És az sem ami utána következik. De ha Isten is megsegít, és egyetért az álmaimmal, akkor lesz egy gyönyörű, nagy családom, ami tele lesz egyetértéssel, békével és szeretettel.

"Csattan az ostor"

Miért van az, hogy mindig azon csattan az ostor, akinek semmi köze sincs az egészhez??? Ezt sose tudtam megérteni. Az ember ilyenkor mindig azt bántja, aki a legközelebb áll hozzá és akit mindennél jobban szeret. Bántja?? Néha egészen a földbe döngöli... és talán ami a legjobban fáj a másiknak az nem az, hogy rajta csattan az ostor, hanem hogy valami olyasmi miatt kiabálnak vele, amiről nem is tud, el se mondják  neki, hiába kérdez rá, hogy igazából mi is a fő probléma...
Úgy is szokták mondani, hogy te voltál az utolsó csepp a pohárban. És lehet, hogy ilyenkor az az utolsó csepp tényleg egy bántás volt vagy egy félreértett célzás, de sokszor csupán a jelenléteddel és pár ártatlan kérdéssel leszel te az utolsó csepp... és ez az amit nagyon nehéz megérteni. Csupán ott vagyok melletted, nem szólók egy szót sem, te mégis úgy viselkedsz, mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el. Miért??? Közben meg tudom, hogy szeretsz és fontos vagyok neked. Ez az egyik legrosszabb érzés...
Tudom, hogy én is csinálok ilyent. Valaki feldühített, de mivel őt valamilyen oknál fogva nem ordíthatom le, hát veled teszem. Utólag mindig megbánom, de az nem elég, már késő. Én nem akarlak bántani, te nem tehetsz róla. Egyszer egy ilyen incidens után felfogadtam, hogy soha többé nem vezetem le rajtad a bennem felgyülemlett feszültséget. Azóta, emlékezetem szerint nem történt meg, hogy rajtad csattant volna az ostor. Először tudatosan figyeltem, hogy ne bántsalak. Aztán ez szép lassan átalakult valami mássá. Most, ha tele vagyok feszültséggel úgy érzem, hogy szükségem van rád. Hogy hozzád bújjak, megöleljelek, megcsókoljalak, elmondjam, hogy mi bánt. Te megsimogatsz, megpuszilod a homlokom és azt mondod, hogy minden rendben lesz és szeretsz. Megnyugszom melletted és minden feszültség, bánat és könny elszáll. A baj akkor van, ha neked ilyenkor támad kedved egyedül lenni, vagy tele vagy tenni akarással és semmi kedved nyugodtan ülni. Ilyenkor te leszel az utolsó csepp és jogosnak érzem, hogy haragudjak rád, amiért "arra sem vagy képes", hogy megérts... Azt még nem próbáltuk, hogy milyen amikor mindketten igazán feszültek vagyunk és nem a másik okozta a feszültséget. Talán majd annak is eljön az ideje.
Miközben ezeket írom, rájöttem, hogy ennek talán a legfőbb oka ez a mai rohanó világunk. Ha hazaértünk a munkahelyről nem figyelünk a családra, elfelejtjük, hogy a feleségünk szeret és minket várt a kedvenc vacsoránkkal. Nem vesszük észre, hogy a gyereknek is szüksége van a szeretetünkre és a figyelmünkre, dicséreteinkre. Ráförmedünk, hogy hagyjon most minket békén, fáradtak vagyunk. Szegény gyerek csak érezni akarta az apai szeretetet. Egy idő után pedig levonja azt a következtetést, hogy őt nem is szeretik. A szerető feleségnek is elfogy egyszer a türelme... És így mennek tönkre a családok manapság... Amiért mindig azokon csattan az ostor, akiket a legjobban szeretünk...

Új év

És újra itt van egy új év. Új év, új remények, hogy még minden jobb lehet...
Hát ez nem így kezdődött... A szilvesztert a kedvesemmel töltöttem, de meg se csókolt rendesen 24 óra alatt. Még maradtam volna, de a gyomrom kezdett vacakolni és nem voltam jól. Tehát hazamenés lett sajnos. Vasárnap már vissza kellett jönni az egyetemre, nehogy hosszú legyen a vakáció. És egyik probléma jött a másik után. Nem voltak nagy tervek, de semmi se jött össze.
Eltelt 5nap az újévből és nekem már teljesen elegem van. Az egészségem se tökéletes, a kis tervecskék se jönnek össze. Mi lesz így? Az elkövetkezendő 360 nap is így fog eltelni???
Lehet, hogy túl sokat várok el az élettől... Pedig apró örömforrások lettek volna azok, amik most nem jöttek össze.
Azt hiszem, valami nagyon nincs rendben bennem és velem... :( Rá kellene jönnöm, hogy mitől tudna a lelkem megnyugodni. Csendet akarok és egyedül lenni önmagammal. Amikor pedig megvan erre a lehetőségem, akkor eltöltöm az időt mindennel és nem tetszik a helyzet. Hogy lehet valaki ennyire kétféle??? Még én sem tudok kiigazodni magamon... Ha van valami az a baj, ha nincs akkor az a baj... :(( Lehet, hogy csak a hormonjaim szórakoznak velem... hangulatingadozás a tetőfokon.

Szomorú vagyok. De fő az optimizmus. Remélem ez is elmúlik egyszer. Úgy a hangulatingadozás, mint a tervecskék összeomlása. Azt hiszem sűrűbben kellene írjak ide, hogy könnyebbüljek...

Egy boldogabb új évet mindenkinek!