Vihar

Vihar van kint. Én meg kikönyököltem az ablakba és nézem. Nézem, ahogy fújja a szél a fákat. Azok pedig meghajolnak neki, letörnek a száraz ágaik, lehull néhány levelük. Egy-egy villám cikázik végig az égen és világítja meg egy pillanatra a földet. Még nincs egészen sötét. De a fekete felhőktől sötétebb van, mint rendesen. Minden egyes villámcsapás után egy hosszú dörgés. Ez csendes vihar. Halkak és elfojtottak a dörgések. Távol van tőlünk. Ahogy nézem az ablakon keresztül az esőt és a természetet egy érzés hasít belém. Bennem is ugyanilyen vihar tombol ebben a pillanatban. Egy csendes, elfojtott, belső vihar. Csendes de nagyon tud tombolni. Hogy mitől van ez? Nem tudom. Hirtelen jött... Az addigi nyugodtság elszállt. Már nem érzem jól magam a bőrömben.
Kint már nem fúj a szél, de a dörgések egyre hangosabbak. Közeledik. Nem félek. Sosem féltem a mások által csúnyának mondott időtől. Ilyen a természet. De ahogy közeledik érzem, hogy bennem is egyre erősödik. Ki akar törni. Legszívesebben mindenbe belekötnék, veszekednék, kiabálnék, sírnék... Remegek... nincs erőm... elfolyva ülök a széken...írok...ott belül tombol valami, amit nem tudom hogyan engedhetnék ki. A lakásban csend van. Idegesítő csend. De úgy érzem most a zaj is idegesítene. Most semmi se jó úgy, ahogy van. Másképp kellene, de úgy se lenne jó. Gombóc van a torkomban, még mindig remegek és még mindig tombol odabent a vihar. Sűrűbben és mélyebben veszem a levegőt...ez az egyetlen jele a belső viharomnak. Egyébként nyugodtan ülök. Szeretném magamon kívül tudni ezt a vihart, de nincs energiám, hogy akár bármiféle hirtelen mozdulatot tegyek. Nincs fizikai erőm, se lelki, hogy kitegyem ezt a vihart belülről. Nagyon szeretném, ha kint lenne. De nem akar menni, és minden porcikám ellenáll. Érzem, hogy kavarog, hogy mindent összekuszál. És érdekes módon nem a fejemben van az erősebb része, hanem a testem többi részében. Az agyam csak tompa. Csak érzi, hogy történik valami, de képtelen reagálni rá. Gondolkozni se tud, hogy mi lehet a vihar oka. Honnan és miért jöhetett. Elfogadta, hogy itt van, tombol, aztán majd lesz vele valami. Nem maradhat bent örökre, biztos amilyen hirtelen jött, el is fog tűnni. De mikor? Kellemetlen érzés, nem érzem jól magam a bőrömben. És nemcsak fizika rosszullét, hanem mintha lelki is. Menekülnék... minél messzebbre a belső tombolás elől... Ki az esőbe, a külső viharba. Bár az már nagyon elcsendesedett. Néha megmozgatja a fákat a szél, és még néha villámlik egyet, az utána következő dörgés pedig már nagyon elfojtott.
Újra kinézek az ablakon. Nézem, ahogy esik az eső. Felpillantok az égre. Nem mozdulnak a felhők. Aztán a látóhatár egyik sarkában észreveszek egy "talpalatnyi" kék eget és elmosolyodok. Megnyugodtam. Elmúlt a vihar. Igaz valami még hiányzik...talán egy csók vagy egy ölelés...de már arra sem kell sokat várni. Minden rendben van. :) És már nem számít, hogy honnan jött, miért, lényeg, hogy elment.