Érdekes tapasztalatban volt részem a hétvégén. Megfigyelhettem azt, amikor egyvalami leköti a figyelmünket, és minden más megszűnik. Nem, ez nem a szerelem. Ez egy részlet, amiről nem tudjuk levenni a szemünket. Megbabonázott és képtelenek vagyunk más felé pillantani. Van benne valami, ami vonz, ami érdekel.
Egy szempár, egy kézfej. Láttam őt távolról, láttam, ahogy kinyitja a kaput, láttam, hogy vöröses árnyalatú a haja és a kecskeszakálla is. Azt is megfigyeltem távolról, hogy fülbevalója is van. Ezeket mind láttam. Antipatikusnak ítéltem meg. Micsoda férfi... Aztán, ahogy közelebb kerültem hozzá, csak egyvalamire tudtam figyelni, a szemére. Arra az égnél is világosabb szempárra. Jóság volt benne, megértés, kedvesség és még ki tudja mi minden jó. Azt a belülről jövő jóságot láttam abban a szempárban. Tele volt tartalommal. Megigézett. Aztán, ahogy levett egy sütit a tányérról odapillantottam. Egy meggyötört, munkás kezet láttam. Egy olyan kezet, amelyik a mindennapi betevőért dolgozik keményen. Nem pihen egy percet sem, ha nem muszáj. A tekintetem visszavándorolt a szemére. Egy csepp megvetést, csodálkozást, utálatot, meglepetést nem láttam azokban a szemekben. Pedig lett volna amin csodálkozni, meglepődni. De mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Visszamentem a házba, újra távolról szemléltem őt. Megint láttam teljes egészében. De ott volt pluszba, a szempár és a kéz. Másképp néztem rá. Irigy is voltam talán egy kicsit. Benne láttam azt, csak egy pillanat erejéig, ami bennem még fejlesztésre, csiszolásra vár. Most láttam őt először és nagy valószínűséggel utoljára is. De gazdagabbnak érzem magam ettől a néhány pillanattól.
Érdemes nyitott szemmel járni a világban! És az első pillanatban nem ítélhetünk véglegesen. Bármennyire is megszoktuk, hogy skatulyázunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése