Gyönyör...

Egy hétvége...egy gyönyörű hétvége. Milyen kár, hogy már vége van! Túl gyorsan eltelt. Rohan az idő Vele. Pedig szeretném megállítani, hogy minél többet együtt lehessünk. Ez sajnos lehetetlen... úgyhogy megbecsülök minden egyes percet, amit Vele tölthetek.
Tehát hazajött. Hat hét után újra láthattam, ölelhettem. Érdekes érzés volt. Furán váltunk el és a találkozás is fura volt. Olyan hivatalos. Semmi elsöprő érzelem, semmi nagy egymás nyakába borulás. Csak olyan kis baráti volt minden és szolid. Annyit azért éreztem, hogy ennél sokkal több van köztünk, de mindketten visszafogjuk magunkat. Mert nem tehetjük meg, amit akarunk...nem vagyunk olyan viszonyban... Aztán szép lassan megtört a jég. Megcsókoltam, visszacsókolt... és onnantól kezdve nem volt megállás. Sok volt az a hat hét egymás nélkül. Az az érzés, ahogy csókolt, ahogy szeretett...bizsergető volt. A fejem búbjától a talpamig belebizseregtem. Az a gyönyör, amit Vele élhettem át... megtelt a szemem könnyel. Nem tudtam uralkodni a testem fölött tovább. Sírni kezdtem. Ő meg csak nézett értetlenül, hogy mi történik. Fáj valahol? Rosszul vagyok? Intettem, hogy minden rendben van. Jól vagyok. Ekkor jött az az elsöprő érzés, ami vissza volt fojtva. Kitört. Folytak a krokodilkönnyek, bizseregtem, magával ragadó érzés, élmény volt. Minden megszűnt körülöttem. Csak Ő maradt, én és a bizsergés, meg a könnyek. Lehunytam a szemem és átadtam magam ennek a...minek is nevezzem...ennek a gyönyörnek. Sokáig tartott ez az érzés. És még tarthatott volna. De ebben az életben semmi sem örök. Ezután elment, mert dolgai voltak.
Este vendégeket fogadtunk. Barátok voltak nálam. Pizzázás, sörözés, borozás, beszélgetés, lefáradás. Aztán annak is vége lett és ketten maradtunk. Ott maradt nálam. Ahogy ágyba bújtunk és megölelt, máris aludt. Mint egy kis angyal. Én is elaludtam, de elég sűrűn ébredeztem. Mikor arra, hogy melegem van, mikor arra, hogy biztosan mellettem van-e és nemcsak álmodom. Meggyőződhettem, hogy ott van. Aludt édesen. Vagy horkolt, de az sem zavart. Valamikor hajnalba mélyen belealudtam. És egyszer csak arra ébredek, hogy puszilgatja az arcom és a homlokom, és magához ölel. A leggyönyörűbb hajnali ébredés volt. A nagy álmos szemeivel mosolygott rám, és csupa szeretet áradt belőle. Befészkeltem magam a karjaiba és visszaaludtam. Tudtam, hogy mellettem van és minden a legnagyobb rendben. Ha minden összeomlott volna a fejünk fölött, mi akkor is békésen aludtunk volna tovább. A nap lassan felkelt, első sugaraival belesett hozzánk az ablakon. Nálunk csend volt és béke. Megsimogatta az arcunkat és úgy döntött, hogy nem zavarja meg az álmunkat. Nem sütött a szemünkbe, nem ébresztett fel.
Sokkal később ébredtem meg. Ő még javában aludt. Kicsit mocorogtam, hogy közelebb férkőzzek hozzá, hogy érezzem, ahogy lélegzik. De erre felébredt. Rám mosolygott és megcsókolt. Jaj...azt akarom, hogy holnap és holnapután és mindig mellettem ébredj...hogy így mosolyogj rám...hogy a gyönyörű barna álmos szemeidbe nézhessek reggelente... Közben meg tudom, hogy ez egyelőre nem megvalósítható. Nemsokára felkelsz, hazamész és este már újból úton leszel a messzi nagyváros felé. És nekem is vissza kell menni az egyetemre. Egyelőre... De talán ennek is eljön az ideje...remélem...szeretném...
Nagy nehezen felkeltünk, reggelit csináltam, ettünk, majd elbúcsúzott. És kiment az ajtón. Otthagyott, maga után hagyva egy vetetlen ágyat és egy csomó emléket. Újabb két hét nélküle.
De egy újabb tapasztalattal, élménnyel vagyok gazdagabb. És mindennél jobban szeretem Őt!