Várakozás

Hjaj Istenem...nem lesz péntek este...nem érem meg, hogy magamhoz szorítsam...nem jön el már az a pillanat, amikor érezhetem a csókját...
Ez a várakozás...ez valami szörnyű tud lenni. :( Lassan a perceket is kezdem számolni, hogy tényleg, biztosan telik-e az a fránya idő. Pedig telik. Nagyon is gyorsan. Nálam mégis mintha megállt volna. Hallom, ahogy ketyeg az óra a falon, mégsem hiszek a fülemnek. Látom, ahogyan telnek az órák a laptopon, mégsem hiszek a szememnek... Már összeírtam egy listát, amit nem szabad itthon hagyni. De már látom, hogy utolsó pillanatban még kapkodni fogok egy-két dolog után. Mert még van idő, még olyan sok van. Utolsó pár óra indulás előtt repülni fog. Aztán egy éjszaka a vonaton, ülve, olvasva, zenét hallgatva... kit tudja mivel telik majd el. De nem számít, mert reggel a karjaiba szorít majd, felemel, megcsókol, majd visszatesz a földre, nehogy elszálljak a boldogságtól. Mint egy film, olyan lesz.
Ő már biztosan mozog a nagyvárosba. Én pedig ámulni és bámulni fogok, mint a kisgyerekek. Mindent látni akarok majd, semmiről sem szeretnék lemaradni. És mindent Vele. Amit sajnos nem lehet... mert dolgoznia kell... mert nincs idő... már megint az a fránya idő... Két hét semmiség lesz...főleg, hogy Mellette leszek...
Az ember mindig  vár, vagy pont hogy nem vár valamire. Mert erről szól az élete... Várom már az indulás pillanatát, amikor integethetek a szülőknek a vonatablakból, aztán a vonaton kezdem várni az érkezés pillanatát, amikor megölelhetem. És onnantól kezdve már nem várom a hazaindulást. Pedig az is el fog jönni. És mennyire nem fogom akarni... De ez van és ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás.
Szóval nem elégedetlenkedek, és nem pocsékolom az időmet várakozásra vagy nemvárakozásra. Minden egyes pillanatot ki fogok használni, amit Vele tölthetek, és én leszek a legboldogabb nő Budapesten! :)