Pesti est

Naplemente...szürkület...fények...Lánchíd...János hegy...Erzsébet kilátó...Gellért hegy...Mátyás templom...Halászbástya...séta...szúnyogok...fák...beszélgetés... csókok...villamos...ölelés...sörözés...kacagások..."sörhatás"...meleg...szuszogás... padok...fagyi...
Imádom :) jó Vele lenni. Mindennél jobban szeretem. :X és és és boldogság :D

Várakozás

Hjaj Istenem...nem lesz péntek este...nem érem meg, hogy magamhoz szorítsam...nem jön el már az a pillanat, amikor érezhetem a csókját...
Ez a várakozás...ez valami szörnyű tud lenni. :( Lassan a perceket is kezdem számolni, hogy tényleg, biztosan telik-e az a fránya idő. Pedig telik. Nagyon is gyorsan. Nálam mégis mintha megállt volna. Hallom, ahogy ketyeg az óra a falon, mégsem hiszek a fülemnek. Látom, ahogyan telnek az órák a laptopon, mégsem hiszek a szememnek... Már összeírtam egy listát, amit nem szabad itthon hagyni. De már látom, hogy utolsó pillanatban még kapkodni fogok egy-két dolog után. Mert még van idő, még olyan sok van. Utolsó pár óra indulás előtt repülni fog. Aztán egy éjszaka a vonaton, ülve, olvasva, zenét hallgatva... kit tudja mivel telik majd el. De nem számít, mert reggel a karjaiba szorít majd, felemel, megcsókol, majd visszatesz a földre, nehogy elszálljak a boldogságtól. Mint egy film, olyan lesz.
Ő már biztosan mozog a nagyvárosba. Én pedig ámulni és bámulni fogok, mint a kisgyerekek. Mindent látni akarok majd, semmiről sem szeretnék lemaradni. És mindent Vele. Amit sajnos nem lehet... mert dolgoznia kell... mert nincs idő... már megint az a fránya idő... Két hét semmiség lesz...főleg, hogy Mellette leszek...
Az ember mindig  vár, vagy pont hogy nem vár valamire. Mert erről szól az élete... Várom már az indulás pillanatát, amikor integethetek a szülőknek a vonatablakból, aztán a vonaton kezdem várni az érkezés pillanatát, amikor megölelhetem. És onnantól kezdve már nem várom a hazaindulást. Pedig az is el fog jönni. És mennyire nem fogom akarni... De ez van és ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás.
Szóval nem elégedetlenkedek, és nem pocsékolom az időmet várakozásra vagy nemvárakozásra. Minden egyes pillanatot ki fogok használni, amit Vele tölthetek, és én leszek a legboldogabb nő Budapesten! :)

A világ legjobb embere

Hogy miért a legjobb ember? Mert megbocsátotta a megbocsáthatatlant, mert megpróbál bízni bennem, mert velem akar lenni, csak velem, senki mással. Mert mosolyt tud csalni az arcomra, mert meg tud vigasztalni. Mert mellettem van, ha szükségem van rá. Mert törődik velem, mert fontos vagyok neki, mert egyengetni próbálja az életemet, és felhívja a figyelmemet sok jó és szép dologra. Mert felnyitja a szemem, ha szükség van rá. Mert tanít, és sokat tanulhatok tőle tanítás nélkül is. Mert gyengéd, mert figyelmes. Azért is, mert sokszor kis butus és nem tudja, mi lenne a legjobb nekem. Mert csendben tudunk egymás mellett ülni, és nem kínos a csend. Mert az ő karjaiban biztonságban érzem magam, az övé a legoltalmazóbb ölelés. Az övé a legédesebb csók. Mert békében akar élni és harmóniában. Mert nagy családot szeretne. Mert szereti a természetet. Mert szereti a zenét. Mert nem aggódik, meg tud nyugtatni. Mert társként tekint rám, de néha lehetek gyerek mellette, akárcsak ő mellettem. És estig sorolhatnám, de nincs rá szükség.
Tudom, hogy ő a legjobb, meggyőződtem. És kész.

Vihar

Vihar van kint. Én meg kikönyököltem az ablakba és nézem. Nézem, ahogy fújja a szél a fákat. Azok pedig meghajolnak neki, letörnek a száraz ágaik, lehull néhány levelük. Egy-egy villám cikázik végig az égen és világítja meg egy pillanatra a földet. Még nincs egészen sötét. De a fekete felhőktől sötétebb van, mint rendesen. Minden egyes villámcsapás után egy hosszú dörgés. Ez csendes vihar. Halkak és elfojtottak a dörgések. Távol van tőlünk. Ahogy nézem az ablakon keresztül az esőt és a természetet egy érzés hasít belém. Bennem is ugyanilyen vihar tombol ebben a pillanatban. Egy csendes, elfojtott, belső vihar. Csendes de nagyon tud tombolni. Hogy mitől van ez? Nem tudom. Hirtelen jött... Az addigi nyugodtság elszállt. Már nem érzem jól magam a bőrömben.
Kint már nem fúj a szél, de a dörgések egyre hangosabbak. Közeledik. Nem félek. Sosem féltem a mások által csúnyának mondott időtől. Ilyen a természet. De ahogy közeledik érzem, hogy bennem is egyre erősödik. Ki akar törni. Legszívesebben mindenbe belekötnék, veszekednék, kiabálnék, sírnék... Remegek... nincs erőm... elfolyva ülök a széken...írok...ott belül tombol valami, amit nem tudom hogyan engedhetnék ki. A lakásban csend van. Idegesítő csend. De úgy érzem most a zaj is idegesítene. Most semmi se jó úgy, ahogy van. Másképp kellene, de úgy se lenne jó. Gombóc van a torkomban, még mindig remegek és még mindig tombol odabent a vihar. Sűrűbben és mélyebben veszem a levegőt...ez az egyetlen jele a belső viharomnak. Egyébként nyugodtan ülök. Szeretném magamon kívül tudni ezt a vihart, de nincs energiám, hogy akár bármiféle hirtelen mozdulatot tegyek. Nincs fizikai erőm, se lelki, hogy kitegyem ezt a vihart belülről. Nagyon szeretném, ha kint lenne. De nem akar menni, és minden porcikám ellenáll. Érzem, hogy kavarog, hogy mindent összekuszál. És érdekes módon nem a fejemben van az erősebb része, hanem a testem többi részében. Az agyam csak tompa. Csak érzi, hogy történik valami, de képtelen reagálni rá. Gondolkozni se tud, hogy mi lehet a vihar oka. Honnan és miért jöhetett. Elfogadta, hogy itt van, tombol, aztán majd lesz vele valami. Nem maradhat bent örökre, biztos amilyen hirtelen jött, el is fog tűnni. De mikor? Kellemetlen érzés, nem érzem jól magam a bőrömben. És nemcsak fizika rosszullét, hanem mintha lelki is. Menekülnék... minél messzebbre a belső tombolás elől... Ki az esőbe, a külső viharba. Bár az már nagyon elcsendesedett. Néha megmozgatja a fákat a szél, és még néha villámlik egyet, az utána következő dörgés pedig már nagyon elfojtott.
Újra kinézek az ablakon. Nézem, ahogy esik az eső. Felpillantok az égre. Nem mozdulnak a felhők. Aztán a látóhatár egyik sarkában észreveszek egy "talpalatnyi" kék eget és elmosolyodok. Megnyugodtam. Elmúlt a vihar. Igaz valami még hiányzik...talán egy csók vagy egy ölelés...de már arra sem kell sokat várni. Minden rendben van. :) És már nem számít, hogy honnan jött, miért, lényeg, hogy elment.

Ijedelem

Érdekes egy éjszakánk volt. Hullámzott, mint a tenger. Jól indult. Lakadalomba voltunk hivatalosak. Délután a hagyományőrző ceremóniák, este a mulatság.
Talán, ami furcsaságnak mondható az az, hogy a szokásosnál is zsémbesebb volt indulás előtt. De senki nem tulajdonított ennek semmit. Aztán az előétel után én lettem nyűgös. Gondoltuk, hazalépünk egy fél órára, én átöltözök, kicsit összebújunk és minden jobb lesz. Ő már ivott, én vezettem. Az ő autójával voltunk. Először tankoltunk, majd elindultunk haza. Egyszer azt mondja viccből, hogy de ugye tudom, hogy a fékpedál középen van. Persze, hogy tudom, nem vagyok idióta. Azzal el is volt felejtve. Ezután nyugisan vezettem, gurult az autó, nem is nyomtam a gázt. Nem siettünk. Mikor már majdnem célba értünk, odanyúlt a kormányhoz, hogy majd ő irányít, én csak nyomjam a pedálokat, óvatosan haladjunk. Elengedtem a kormányt és a fékre akartam lépni óvatosan. Azóta sem tudom mi történt, nem volt meg a fékpedál. Nem találtam, hiába kerestem, és hiába tudtam, hogy középen van. Ő ebből az egészből csak annyit érzékelt, hogy nem lassulunk és egyre közelebb vagyunk a fához. Már a kormányt se tudta elfordítani. A kézifék se jutott eszünkbe, hogy esetleg fel lehetne húzni és megállna az autó. De persze mindez másodpercek töredéke alatt zajlott le. Míg végül a kapu melletti fa megállított...
Nagyon megijedtem. Füstölni, pontosabban gőzölni kezdett minden. Úgy éreztem, mintha egy filmben lennék. Megállítottam a motort, lekapcsoltam a fényeket, kiszálltam. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Ő is kiszállt közben, megnézte, majd újra begyújtotta és hátrébb állt. Megnéztük minek lett baja. Számtábla elhajlott, hűtővíz elfolyt, kicsit összetört az eleje. Kinyitotta a kaput és beállt az udvarra.
Bementünk a házba. Még mindig reszkettem. És már sírtam is. Megöleltem és mondtam, hogy ne haragudjon, nagyon sajnálom. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, ez csak egy autó. És eszébe jutott, hogy mit mondott néhány perccel előtte. Hogy a fék középen van. Mintha ráérzett volna. Úgy gondolja, hogy ez a kisebb baleset egy jel. Csak rá kell jönnünk, hogy mire figyelmeztet. Mit csinálunk rosszul? Az én véleményem az, hogy megóvott valami rosszabbtól. Persze tényleg lehet, hogy ez egy jel. Talán, hogy rossz úton járunk. Valami nem stimmel az életünkben. De erre rá kellene jönni, fel kellene ismerni, hogy mi az, amire figyelmeztetett a baleset... Éberebbnek kell lennünk, hogy rá tudjunk jönni.
Egy biztos. Ez megváltoztatta a vezetés iránti viszonyomat. Egyelőre legalábbis. Remélem nem tart sokáig ez az állapot. Imádok vezetni, megnyugtat, nevezhetném kedvenc időtöltésnek is. A sebességet is szeretem, azt is mondhatnám, hogy nem félek semmitől. Bármilyen autóba be mertem ülni és vezettem. Most félek. Egy porcikám sem kívánja, hogy volán mögé üljek. Félek, hogy megint nem fogok tudni megállni...
Apropó megállás. Az is lehet, hogy engem figyelmeztet arra, hogy ha valami olyan helyzetbe kerülök, akkor hiába szeretnék, nem fogok tudni megállni. Nem találom majd a féket. És jobb, ha figyelek, hogy ne kerüljek ilyen helyzetekbe...


Kedves olvasóimat arra szeretném megkérni, hogy mondják el véleményüket az olvasottakkal kapcsolatban. Mi lehet a baleset oka? Mert ugye semmi nem történik ok nélkül... Önök szerint/szerintetek mit csinálunk rosszul? Kíváncsian várom a véleményeket.

Gyönyör...

Egy hétvége...egy gyönyörű hétvége. Milyen kár, hogy már vége van! Túl gyorsan eltelt. Rohan az idő Vele. Pedig szeretném megállítani, hogy minél többet együtt lehessünk. Ez sajnos lehetetlen... úgyhogy megbecsülök minden egyes percet, amit Vele tölthetek.
Tehát hazajött. Hat hét után újra láthattam, ölelhettem. Érdekes érzés volt. Furán váltunk el és a találkozás is fura volt. Olyan hivatalos. Semmi elsöprő érzelem, semmi nagy egymás nyakába borulás. Csak olyan kis baráti volt minden és szolid. Annyit azért éreztem, hogy ennél sokkal több van köztünk, de mindketten visszafogjuk magunkat. Mert nem tehetjük meg, amit akarunk...nem vagyunk olyan viszonyban... Aztán szép lassan megtört a jég. Megcsókoltam, visszacsókolt... és onnantól kezdve nem volt megállás. Sok volt az a hat hét egymás nélkül. Az az érzés, ahogy csókolt, ahogy szeretett...bizsergető volt. A fejem búbjától a talpamig belebizseregtem. Az a gyönyör, amit Vele élhettem át... megtelt a szemem könnyel. Nem tudtam uralkodni a testem fölött tovább. Sírni kezdtem. Ő meg csak nézett értetlenül, hogy mi történik. Fáj valahol? Rosszul vagyok? Intettem, hogy minden rendben van. Jól vagyok. Ekkor jött az az elsöprő érzés, ami vissza volt fojtva. Kitört. Folytak a krokodilkönnyek, bizseregtem, magával ragadó érzés, élmény volt. Minden megszűnt körülöttem. Csak Ő maradt, én és a bizsergés, meg a könnyek. Lehunytam a szemem és átadtam magam ennek a...minek is nevezzem...ennek a gyönyörnek. Sokáig tartott ez az érzés. És még tarthatott volna. De ebben az életben semmi sem örök. Ezután elment, mert dolgai voltak.
Este vendégeket fogadtunk. Barátok voltak nálam. Pizzázás, sörözés, borozás, beszélgetés, lefáradás. Aztán annak is vége lett és ketten maradtunk. Ott maradt nálam. Ahogy ágyba bújtunk és megölelt, máris aludt. Mint egy kis angyal. Én is elaludtam, de elég sűrűn ébredeztem. Mikor arra, hogy melegem van, mikor arra, hogy biztosan mellettem van-e és nemcsak álmodom. Meggyőződhettem, hogy ott van. Aludt édesen. Vagy horkolt, de az sem zavart. Valamikor hajnalba mélyen belealudtam. És egyszer csak arra ébredek, hogy puszilgatja az arcom és a homlokom, és magához ölel. A leggyönyörűbb hajnali ébredés volt. A nagy álmos szemeivel mosolygott rám, és csupa szeretet áradt belőle. Befészkeltem magam a karjaiba és visszaaludtam. Tudtam, hogy mellettem van és minden a legnagyobb rendben. Ha minden összeomlott volna a fejünk fölött, mi akkor is békésen aludtunk volna tovább. A nap lassan felkelt, első sugaraival belesett hozzánk az ablakon. Nálunk csend volt és béke. Megsimogatta az arcunkat és úgy döntött, hogy nem zavarja meg az álmunkat. Nem sütött a szemünkbe, nem ébresztett fel.
Sokkal később ébredtem meg. Ő még javában aludt. Kicsit mocorogtam, hogy közelebb férkőzzek hozzá, hogy érezzem, ahogy lélegzik. De erre felébredt. Rám mosolygott és megcsókolt. Jaj...azt akarom, hogy holnap és holnapután és mindig mellettem ébredj...hogy így mosolyogj rám...hogy a gyönyörű barna álmos szemeidbe nézhessek reggelente... Közben meg tudom, hogy ez egyelőre nem megvalósítható. Nemsokára felkelsz, hazamész és este már újból úton leszel a messzi nagyváros felé. És nekem is vissza kell menni az egyetemre. Egyelőre... De talán ennek is eljön az ideje...remélem...szeretném...
Nagy nehezen felkeltünk, reggelit csináltam, ettünk, majd elbúcsúzott. És kiment az ajtón. Otthagyott, maga után hagyva egy vetetlen ágyat és egy csomó emléket. Újabb két hét nélküle.
De egy újabb tapasztalattal, élménnyel vagyok gazdagabb. És mindennél jobban szeretem Őt!

Séta

Ebben a rohanó világban sikerült időt szakítanom egy kiadós sétára. Persze lett volna egyéb dolgom, de úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek a friss levegőre. Az előző bejegyzésben írtam, hogy szeretnék a természetbe lenni...hát...nem jött össze úgy igazán. Nem akartam olyan nagyon sokat kóborolni egyedül, és kimenni a városból valami ismeretlen, kétes helyre.
Ezért aztán próbáltam a város csendesebbnek ítélt helyeit felkeresni, ahol még sosem jártam. Nem nagyon sikerült. Pár csendes utca után mindig bekeveredtem valami extra forgalmas helyre. De azért megérte. Figyeltem a körülöttem lévő dolgokra. A házakra, a hozzájuk tartozó kertekre, az utcára, pár autóra. Sőt, szinte elütött egy bicikli álló helyzetben. Mármint én álltam, ő meg szinte nekem jött, aztán azzal a sebességgel ment is tovább. Érdekes dolgokat figyeltem meg. Elég sok modern, amerikai udvart láttam. Nem tetszenek. És főleg egy régebbi házhoz tartozó udvar hogy lesz modern? Sehogy se passzolt. Összeférhetetlen volt. Egy nagy, méltóságos, régi házhoz hogy lehet egy amerikai udvart társítani? Persze láttam ízléses udvarokat is. Kicsit modern, kicsit régi, kicsit passzolt a házhoz is. Aztán volt egy, ami elvarázsolt egészen. Olyan volt, mint egy igazi tündérkert. Nem volt nagy, de gyönyörű volt. Néhány öreg fával, rózsabokrokkal, borostyánnal. A ház is tökéletesen beleillett az összképbe. Beleszerettem. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Most így visszagondolva nagyon érintetlennek tűnt az egész. Mintha ott megállt volna az idő. Semmi sem mozdult. Abban a pillanatban a madarakat sem hallottam csiripelni, sem az autókat zúgni a hátam mögött. Szerettem volna belépni a kapun. Átlépni a tündérek birodalmába. De amikor ez az érzés megszületett bennem, hirtelen észhez tértem és rájöttem, hogy nem tehetem meg, hogy belépjek egy idegen kertbe. Nincs hozzá jogom. És nem biztos, hogy a tulajdonosok szívesen fogadnának egy idegent, akit elvarázsolt a kertjük. Bár, akinek ilyen kertje van, nem lehet rossz ember. Legalábbis ezt gondolom. Végül sem léptem be a kapun, hanem tovább sétáltam. De ez az érzés erősen megmaradt. Azóta is magával ragad, ha eszembe jut a látvány.
Körülbelül két órát sétáltam. Mire hazaértem, jól el voltam fáradva. De megérte. Új tapasztalattal lettem gazdagabb. :)