Gyönyör...

Egy hétvége...egy gyönyörű hétvége. Milyen kár, hogy már vége van! Túl gyorsan eltelt. Rohan az idő Vele. Pedig szeretném megállítani, hogy minél többet együtt lehessünk. Ez sajnos lehetetlen... úgyhogy megbecsülök minden egyes percet, amit Vele tölthetek.
Tehát hazajött. Hat hét után újra láthattam, ölelhettem. Érdekes érzés volt. Furán váltunk el és a találkozás is fura volt. Olyan hivatalos. Semmi elsöprő érzelem, semmi nagy egymás nyakába borulás. Csak olyan kis baráti volt minden és szolid. Annyit azért éreztem, hogy ennél sokkal több van köztünk, de mindketten visszafogjuk magunkat. Mert nem tehetjük meg, amit akarunk...nem vagyunk olyan viszonyban... Aztán szép lassan megtört a jég. Megcsókoltam, visszacsókolt... és onnantól kezdve nem volt megállás. Sok volt az a hat hét egymás nélkül. Az az érzés, ahogy csókolt, ahogy szeretett...bizsergető volt. A fejem búbjától a talpamig belebizseregtem. Az a gyönyör, amit Vele élhettem át... megtelt a szemem könnyel. Nem tudtam uralkodni a testem fölött tovább. Sírni kezdtem. Ő meg csak nézett értetlenül, hogy mi történik. Fáj valahol? Rosszul vagyok? Intettem, hogy minden rendben van. Jól vagyok. Ekkor jött az az elsöprő érzés, ami vissza volt fojtva. Kitört. Folytak a krokodilkönnyek, bizseregtem, magával ragadó érzés, élmény volt. Minden megszűnt körülöttem. Csak Ő maradt, én és a bizsergés, meg a könnyek. Lehunytam a szemem és átadtam magam ennek a...minek is nevezzem...ennek a gyönyörnek. Sokáig tartott ez az érzés. És még tarthatott volna. De ebben az életben semmi sem örök. Ezután elment, mert dolgai voltak.
Este vendégeket fogadtunk. Barátok voltak nálam. Pizzázás, sörözés, borozás, beszélgetés, lefáradás. Aztán annak is vége lett és ketten maradtunk. Ott maradt nálam. Ahogy ágyba bújtunk és megölelt, máris aludt. Mint egy kis angyal. Én is elaludtam, de elég sűrűn ébredeztem. Mikor arra, hogy melegem van, mikor arra, hogy biztosan mellettem van-e és nemcsak álmodom. Meggyőződhettem, hogy ott van. Aludt édesen. Vagy horkolt, de az sem zavart. Valamikor hajnalba mélyen belealudtam. És egyszer csak arra ébredek, hogy puszilgatja az arcom és a homlokom, és magához ölel. A leggyönyörűbb hajnali ébredés volt. A nagy álmos szemeivel mosolygott rám, és csupa szeretet áradt belőle. Befészkeltem magam a karjaiba és visszaaludtam. Tudtam, hogy mellettem van és minden a legnagyobb rendben. Ha minden összeomlott volna a fejünk fölött, mi akkor is békésen aludtunk volna tovább. A nap lassan felkelt, első sugaraival belesett hozzánk az ablakon. Nálunk csend volt és béke. Megsimogatta az arcunkat és úgy döntött, hogy nem zavarja meg az álmunkat. Nem sütött a szemünkbe, nem ébresztett fel.
Sokkal később ébredtem meg. Ő még javában aludt. Kicsit mocorogtam, hogy közelebb férkőzzek hozzá, hogy érezzem, ahogy lélegzik. De erre felébredt. Rám mosolygott és megcsókolt. Jaj...azt akarom, hogy holnap és holnapután és mindig mellettem ébredj...hogy így mosolyogj rám...hogy a gyönyörű barna álmos szemeidbe nézhessek reggelente... Közben meg tudom, hogy ez egyelőre nem megvalósítható. Nemsokára felkelsz, hazamész és este már újból úton leszel a messzi nagyváros felé. És nekem is vissza kell menni az egyetemre. Egyelőre... De talán ennek is eljön az ideje...remélem...szeretném...
Nagy nehezen felkeltünk, reggelit csináltam, ettünk, majd elbúcsúzott. És kiment az ajtón. Otthagyott, maga után hagyva egy vetetlen ágyat és egy csomó emléket. Újabb két hét nélküle.
De egy újabb tapasztalattal, élménnyel vagyok gazdagabb. És mindennél jobban szeretem Őt!

Séta

Ebben a rohanó világban sikerült időt szakítanom egy kiadós sétára. Persze lett volna egyéb dolgom, de úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek a friss levegőre. Az előző bejegyzésben írtam, hogy szeretnék a természetbe lenni...hát...nem jött össze úgy igazán. Nem akartam olyan nagyon sokat kóborolni egyedül, és kimenni a városból valami ismeretlen, kétes helyre.
Ezért aztán próbáltam a város csendesebbnek ítélt helyeit felkeresni, ahol még sosem jártam. Nem nagyon sikerült. Pár csendes utca után mindig bekeveredtem valami extra forgalmas helyre. De azért megérte. Figyeltem a körülöttem lévő dolgokra. A házakra, a hozzájuk tartozó kertekre, az utcára, pár autóra. Sőt, szinte elütött egy bicikli álló helyzetben. Mármint én álltam, ő meg szinte nekem jött, aztán azzal a sebességgel ment is tovább. Érdekes dolgokat figyeltem meg. Elég sok modern, amerikai udvart láttam. Nem tetszenek. És főleg egy régebbi házhoz tartozó udvar hogy lesz modern? Sehogy se passzolt. Összeférhetetlen volt. Egy nagy, méltóságos, régi házhoz hogy lehet egy amerikai udvart társítani? Persze láttam ízléses udvarokat is. Kicsit modern, kicsit régi, kicsit passzolt a házhoz is. Aztán volt egy, ami elvarázsolt egészen. Olyan volt, mint egy igazi tündérkert. Nem volt nagy, de gyönyörű volt. Néhány öreg fával, rózsabokrokkal, borostyánnal. A ház is tökéletesen beleillett az összképbe. Beleszerettem. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Most így visszagondolva nagyon érintetlennek tűnt az egész. Mintha ott megállt volna az idő. Semmi sem mozdult. Abban a pillanatban a madarakat sem hallottam csiripelni, sem az autókat zúgni a hátam mögött. Szerettem volna belépni a kapun. Átlépni a tündérek birodalmába. De amikor ez az érzés megszületett bennem, hirtelen észhez tértem és rájöttem, hogy nem tehetem meg, hogy belépjek egy idegen kertbe. Nincs hozzá jogom. És nem biztos, hogy a tulajdonosok szívesen fogadnának egy idegent, akit elvarázsolt a kertjük. Bár, akinek ilyen kertje van, nem lehet rossz ember. Legalábbis ezt gondolom. Végül sem léptem be a kapun, hanem tovább sétáltam. De ez az érzés erősen megmaradt. Azóta is magával ragad, ha eszembe jut a látvány.
Körülbelül két órát sétáltam. Mire hazaértem, jól el voltam fáradva. De megérte. Új tapasztalattal lettem gazdagabb. :)

Tavasz

Végre eljött az az igazi tavasz, amire már rég vágytam. Minden kizöldült rendesen, a fák virágba vannak, az orgona is kinyílt. Gyermekláncfűtől és kankalintól sárga a rét. És igazi meleg is van. Nemcsak az a gyenge napsütés, ami alig melegít. Ahogy kinézünk a határra, minden élénkzöld és tele van élettel. Már maga a zöld szín is csupa életerőt és vidámságot sugároz. A gólyák és a fecskék is megérkeztek már Afrikából, de szegények mostanig fázhattak nálunk.
Szeretnék kimenni a természetbe. A fák közé, az élénkzöld fűbe. Ülni csendben és hallgatni a madarak énekét, a bogarak zümmögését. Az életet magam körül. Mennyire megnyugtatna most, ebben a rohanó időszakban. Erőt adna és energiát. A nyugodt, csendes, mindent tűrő természet. Sokat tanulhatnánk tőle, mi emberek. De inkább elmegyünk mellette, figyelembe se vesszük, sőt, szennyezzük, irtjuk, és mindent elkövetünk ellene. Akár szándékosan, akár akaratunk ellenére is néha.
Mit meg nem adnék most pár lopott óráért egyedül, minden nélkül, sétálva az erdőben. Na nem most rögtön, mert sötét van és mert zuhog az eső. Bár a sötét inkább visszatart, mint az eső. Talán sikerül a hét végéig egy ilyen csendes sétát beiktatni ezekbe a rohanó, program-dús napokba. Ha egy kis napsütés is megadatik mellé.

Részletek

Érdekes tapasztalatban volt részem a hétvégén. Megfigyelhettem azt, amikor egyvalami leköti a figyelmünket, és minden más megszűnik. Nem, ez nem a szerelem. Ez egy részlet, amiről nem tudjuk levenni a szemünket. Megbabonázott és képtelenek vagyunk más felé pillantani. Van benne valami, ami vonz, ami érdekel.
Egy szempár, egy kézfej. Láttam őt távolról, láttam, ahogy kinyitja a kaput, láttam, hogy vöröses árnyalatú a haja és a kecskeszakálla is. Azt is megfigyeltem távolról, hogy fülbevalója is van. Ezeket mind láttam. Antipatikusnak ítéltem meg. Micsoda férfi... Aztán, ahogy közelebb kerültem hozzá, csak egyvalamire tudtam figyelni, a szemére. Arra az égnél is világosabb szempárra. Jóság volt benne, megértés, kedvesség és még ki tudja mi minden jó. Azt a belülről jövő jóságot láttam abban a szempárban. Tele volt tartalommal. Megigézett. Aztán, ahogy levett egy sütit a tányérról odapillantottam. Egy meggyötört, munkás kezet láttam. Egy olyan kezet, amelyik a mindennapi betevőért dolgozik keményen. Nem pihen egy percet sem, ha nem muszáj. A tekintetem visszavándorolt a szemére. Egy csepp megvetést, csodálkozást, utálatot, meglepetést nem láttam azokban a szemekben. Pedig lett volna amin csodálkozni, meglepődni. De mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Visszamentem a házba, újra távolról szemléltem őt. Megint láttam teljes egészében. De ott volt pluszba, a szempár és a kéz. Másképp néztem rá. Irigy is voltam talán egy kicsit. Benne láttam azt, csak egy pillanat erejéig, ami bennem még fejlesztésre, csiszolásra vár. Most láttam őt először és nagy valószínűséggel utoljára is. De gazdagabbnak érzem magam ettől  a néhány pillanattól.
Érdemes nyitott szemmel járni a világban! És az első pillanatban nem ítélhetünk véglegesen. Bármennyire is megszoktuk, hogy skatulyázunk.

Kicsit másképp

Ma alkalmam nyílt kicsit másképp szemlélni a világot. Az autóba, amivel utaztunk, hátul nem voltak ülések, ezért egy karton doboz tetején ültem, és hátrafelé néztem. Alacsonyabban is voltam, mint az ablak, menet iránnyal ellentétesen is. Egészen más látóterület nyílt meg előttem. Az utat már egész jól ismerem, de most sokszor nem tudtam, hogy hol járunk. Nem ismertem rá a fákra, a kanyarokra, a házakra. Pedig ugyanaz volt az útvonal. Kicsit más szemszögből. Minden más volt, sokkal szebb. A fák, az új házak, amiket eddig nem láttam, a hegyek, a táj.
Azt hiszem szüksége van néha az embernek arra, hogy más szemszögből is rávilágítson bizonyos dolgokra. Főleg amikor döntés előtt áll. De nemcsak. Az új felfedezések, látószögek megszépítik a régi dolgokat, újjá varázsolják a meguntakat. Persze ehhez nem elég 10-20 fokos váltás. Sokszor egy 180 fokosra van szükség. Milyen érdekes, ellenkező irányból...de ezen az útvonalon ellenkező irányba is haladunk, mégsem ugyanaz, mint most, hogy menet iránnyal ellentétesen, hátrafelé szemlélhettem a világot.
Sűrűbben kellene ilyenben részem legyen, hogy a megszokott dolgokat újként lássam. És nemcsak a fizikai környezetemben, hanem magamban, a kapcsolataimban is. Meg kell próbálkozzak vele. Külső szemlélőként figyelni magam mindig. Lássuk!

A nő

Pár csepp alkohol...

Hihetetlen, hogy egy pohár bor mennyire hatással tud lenni az ember hangulatára. Vagy még jobban feldobja, vagy földbe döngöli. Ha csak kacagunk, mert hülyeséget mondtunk, még nem jelenti azt, hogy vidámak vagyunk. Bármilyen abszurd, ezt nekem most egy pohár bor bizonyította be.
Kacagtunk, vigyorogtunk, boldognak tűntünk. Vagy legalábbis vidámnak mondhatók. Megittunk egy-egy pohár bort. Ünnepeltünk. Egyik szobatárs eljegyzését. Nah ez a pohár bor kellett, és padlót fogtunk. Ő is, én is. De ő most legalább hallja a hangját a számára kedves embernek. Én pedig alig tudtam váltani ma pár szót vele messengeren. Vacakolt az internetem. Most beszélhetnék vele, ha válaszolna. Biztos megvan az oka, hogy nem ír vissza, de szomorú vagyok. Nagyon hiányzik. Tehát most lefele görbülő szájjal fekszem az ágyban, írok, és várom, hogy talán mégis válaszolni fog... Ha az a pohár bor ne lett volna, most biztosan kicsit optimistábban várnám az elalvás pillanatát.
Az alkohol sokmindenre képes. Hangulatváltoztatásra mindenképp. Sokan azért isznak, hogy felejtsenek, pedig ez csak előhozza belőlünk az emlékeket. Talán tompítja az érzéseket, de a hangulatot jócskán megerősíti. Tehát értelme semmi. Amikor a vigyorgós állapot jön elő az alkoholtól, az jó. Számomra mindenképp. Átmegyek lazába, semmi nem érdekel, és nem tudom összecsukni a számat. Folyamatosan vigyorgok. Az úgy kellemes. Ezt a búskomorságot viszont nem szeretem. De nem tehetek ellene semmit... Nem hiszem, hogy most bármivel is (néhány dolog kivételével) fel tudnának vidítani engem. Úgyhogy marad a szomorúság... Jó mély szomorúság... Mindez pár csepp alkohol miatt...

Hiány

Vannak dolgok amik néha hiányoznak az emberek életéből. Ezek lehetnek létszükségletek, vagy amolyan luxuscikkek is.
Az én életemből most leginkább Ő hiányzik. A jelenléte, az illata, a borostája, a hangja. Az, hogy Hozzá bújjak, megöleljem, hogy megcsókoljam. Hiányzik, ahogy beletúr a frissen mosott hajamba, lepuszilja a sminket szememről (pedig azt nem szeretem, de még az is hiányzik). A közös séták, ahogy sétálás közben felemel. Ahogy ketten kapcsolunk vezetés közben. Az, ahogy percek alatt elalszik mellettem. Még a horkolása is hiányzik. Hiányzik, ahogy figyel rám, ahogy törődik velem. És az is hiányzik, ahogy én törődök Vele, "vigyázok" Rá. Hiányzik az elalvás előtti telefonálás. A hétvégi találkozások. Hiányzik a nagykifli... Hiányzik a bizsergés, ahogy megcsókol. Hiányzik a védelmező ölelése. Hiányzik, ahogy megszűnik a világ és az idő a karjaiban. Hiányzik, hogy érzem, hogy szeret. Amikor kicsit alkoholmámorban van és bohóc és meg jobban érzem, hogy szeret.
Minden hiányzik amit Tőle kapok, amit neki adok, ami vagyok mellette. Annak ellenére, hogy nem volt felhőtlen az elutazása előtti pár nap, és azóta sincs minden rendben. De hiányzik, hiányzik, hiányzik és még jobban hiányzik... (sóhaj) :-(