Megfigyelés

Múlt héten bejártam a régi iskolámba, a tanító nénimhez, önszorgalomból. Csak semmi kötelező dolog. A magam szórakoztatására és tapasztalatszerzés céljából. Most második osztálya van. Ritkán járt vendég ebbe az osztályba, így minden kíváncsi szempár rám szegeződött. A nevem említésekor mindenki egy fiúra nézett, ugyanis megegyezik a vezetéknevünk. Mondta a tanító néni, hogy én most kicsi tanító néni vagyok és meg fogom nézni, hogy ők hogyan dolgoznak, de majd ha befejezem az egyetemet, én is gyerekeket fogok tanítani. Ezután beültem a hátsó padba és figyeltem. A kíváncsi fejecskék időközönként hátrafordultak, nézték, hogy mit csinálok és hogyan. Ha rájuk mosolyogtam, visszamosolyogtak. Közben figyeltem a tanító néni tanítási módszereit és jegyzeteltem pár dolgot. És erre azért volt szükség, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen volt, amikor engem tanított. De rájöttem, hogy valószínűleg azóta az ő stílusa is sokat változott, ugyanis pontosan 10 éve kerültem ki a keze közül.
Az első óra, amit megfigyeltem az a román volt. Második osztályba tanulják a román ábécét. Most épp az L betűnél tartottak, ismétléses lecke. Az órát énekléssel kezdték. Az egyik ének nagyon tetszett. Arról szólt, hogy éneklés közben mutatni kell azokat a dolgokat, amit énekelnek. Például a kezüket emeljék fel, tegyék a nyakukra, csípőre, a mellükhöz és végezzenek néhány karhúzogatást. Megmozgatta őket, ugyanakkor menet közben megtanulták a testrészek neveit románul. Aztán kérdezgetett a leckéből, újraolvasták, lefordították. Amikor lankadni kezdett a figyelmük megint énekeltek egy őszi éneket. Óra végén ismét énekeltek. Az osztály előtt egy kört alkottunk – ebbe már engem is bevettek – és itt is kellett mutatni, amit énekelünk. Én nem tudtam a szöveget, de azért elboldogultam. Nagyon figyelték, hogy mit hogyan csinálok, tudom-e követni őket. Sok múlt ezen a pár percen, hogy a további kapcsolatunk hogyan alakul. Azt hiszem jól teljesítettem. :)
A következő óra anyanyelv volt. Weöres Sándor Galagonya című versét tanulták, de már ezt is második órába, tehát nem volt ismeretlen a szöveg. Először ellenőrizték a házi feladatokat. Le kellett rajzoljanak egy mesébe illő képet a versből. Én is körbementem és megnézegettem a rajzokat. Megsimogattam a fejecskéket, szép rajzok születtek. Aztán elmondták a verset szótagolva. Közben nekem is eszembe jutott az a jó kis módszer, ahogy megtanított a tanító néni helyesen szótagolni. Ezután néhány tanuló elmondta egyedül is a verset. Aztán megbeszélték, hogy hogyan lehetne szakaszokra bontani, és aszerint mondta el négy gyerek. Közben kiderült, hogy hétfőre lett volna kötelező megtanulni a verset, de szinte mindenki tudta már pénteken. A tanító néni szerint a vers ritmusossága miatt tanulták meg ilyen könnyen. És azt is megsúgta, hogy hétfőn öndiktálás lesz. A fejükből kell leírják a verset. Jó kis fejlesztő gyakorlat.
Az utolsó óra opcionális volt. Megegyeztek a szülőkkel, hogy minden hónapban egy pénteken mesét olvasnak és megbeszélik. Most pont ez a péntek volt. Mindenkinek van egy Kányádi Sándor meséskönyve, amit első osztály végén kaptak, abból olvasnak. A falu esze című mesét olvasták most. Először megbeszélték, hogy miről szólhat a mese és hogy ki volt Kányádi Sándor. Aztán elolvasták a mesét. Mindenki olvasott egy bekezdést. Közbe megálltak és megbeszéltek néhány szót, néhány kifejezést. Miután befejezték, a tanító néni még kérdezett tőlük a meséből. Kinek, mit mondott a falu esze, mit csinált, miért kergették el? Csupa olyan kérdés, ami segíti őket, hogy jobban megértsék a mesét. Bár nekem az óra végén még mindig az volt az érzésem, hogy elég kevés gyerek értette azt a meséből, amit érteni kellett volna. Valami egész másról beszéltek.

Na és a végére maradt az, ami bennem a legnagyobb nyomot hagyta. Utolsó szünetben kimentünk a tanító nénivel a folyosóra. Becsengetés után visszaültem a hátsó padba, és csodák-csodája két kicsike darab keksz volt a pad sarkán. Meglepődtem. Nem tudtam melyik gyerektől kaphattam és főleg, hogy miért. Aztán a meseolvasás után készülődtek haza a gyerekek, én pedig kimentem a katedrához. Egyszer jön az egyik kislány, megbökdös, és tartja a markába a két darab kekszet, nyújtja felém. Rámosolyogtam és megkérdeztem, hogy ő tette-e a padra. Mondta, hogy igen. Elvettem a markából, megköszöntem és megöleltem egy pár pillanatra. Hihetetlenül jó érzés volt kapni, akár csak egy kekszet is. Igaz a miértjét még mindig nem tudom. Nem emlékszem, hogy másképp viselkedtem volna vele, mint a többiekkel. Egy teljesen idegen ember voltam a számára, nem tudom mivel érdemelhettem ki a jószívűségét. De nagyon meghatott. És azt hiszem, hogy ezért megéri ezt a szakmát választani. A gyerekek megbecsülik a munkádat és szeretnek. Amit a tanító néni mond, az szent és sérthetetlen. Aztán az ilyen kis apróságok fel tudják dobni az ember napját, vagy akár az egész hetét.
A tanító nénim mondta, hogy ha van időm, akkor nyugodtan mehetek még, és akár taníthatok is néhány órát. Ki fogom használni a lehetőséget. Ezek a gyerekek belopták magukat a szívembe.

Lelkesedés

Miért hiszik azt egyesek, hogy nem érdekel engem semmi vagy nem lelkesedem semmiért sem??? Kötelező megszállott lenni egyes dolgok iránt, hogy bebizonyítsuk, igenis szeretjük azokat?
Nemrég volt egy érdekes beszélgetésem, egy számomra fontos emberrel. A végén nem oldottuk meg a problémát sajnos, sőt semmilyen reménysugarat nem csillogtattunk meg annak érdekében, hogy a közel- vagy a távoli jövőben megoldódik a gond. Nos, igen. Ez a bizonyos probléma az én lelkesedésem és az övé közötti különbségekből adódott. Ahogy ő fogalmazott, engem nem érdekel semmi, vagy legalábbis azokból a dolgokból biztosan egy sem, amelyek őt érdeklik, és valószínűleg más sem, mert soha nem beszélek róla.
Ahogy ezt írom rájöttem, hogy itt hibák csúsztak be. Először is, az hogy a lelkesedésünk intenzitása és kimutatása között különbségek vannak, abból adódik, hogy nem vagyunk egyformák. Mert senki sem ugyanolyan, mint a másik ember. Ezzel az egyik megoldva, azt hiszem. Csak elfogadás kérdése. A másik pedig, hogy engem nem érdekel semmi, nem lelkesedem azokért a dolgokért, amikért ő. Ez nem igaz. A könyvekért való lelkesedésem nagyon erős. Hm...igazi megszállottság. Néha már én érzem hülyén magam, ha nem tudok elhaladni egy könyvesbolt előtt, anélkül, hogy ne menjek be és ha lehetőségem van, akkor ne csak a nyálamat csorgassam, hanem vásároljak is. Nos, erről szoktam neki beszélni, de olyankor elintéz egy lekicsinylő mosollyal és ritkán értékeli az aktuális „szerzeményemet”. Szerinte azoknak semmi értelmük sincs. Miért nincs egy regénynek értelme? Csak a tudományos és ismeretterjesztő könyveknek van értelmük? Ha az ember mindig csak azokat olvassa, beleőrül. Számára a világirodalom nagy írói és híres könyveik közül csak néhány hasznos. Tehát ő ezt haszontalan lelkesedésnek tekinti.
Hol is tartottam? Ja, igen. Hogy nem beszélek róla. Én egyébként is keveset beszélek. De akkor ott van az, hogy nincs semmi látszata a lelkesedésnek. Ott van egy gyönyörű gitár a szobámban, de két év alatt még mindig nem tanultam meg játszani rajta. Pedig azelőtt mennyire akartam egy hangszert. Így aztán nincs vele közös, számára értelmes és hasznos, programunk, mert én nem tudok zenélni vele. Pedig engem is érdekel a zene. És imádom hallgatni, amikor ő játszik. De valamiért nincs elég kitartásom, hogy gyakoroljak és megtanuljak gitározni.
Aztán felhozta a kertészkedést. Ő órákat el tud tölteni a veteményesbe, de biztosan ez sem érdekel engem. Már hogyne érdekelne. A hosszútávú terveim között szerepel, hogy falun lakom és egészségesen élek illetve táplálkozom. Ahhoz pedig tudnom kell kertészkedni is. Tény, hogy eddig nem segítettem túl sokat a kertben, de elméletben már rengeteg dolgot tudok.

Még sokminden egyébről is szó volt, ami csupa probléma, de ez volt a főszál és ezen gondolkodtam el jobban.
Mindenesetre a beszélgetés végén úgy éreztem magam, mint egy semmirekellő naplopó, aki kerüli a munkát és nem tölti hasznosan a szabadidejét. Ezért is kívánkozott ki belőlem ez az egész. Elgondolkodtam rajta, és sokmindenre fény derült. Persze mindez tűnhet magyarázkodásnak is. Főleg így utólag. De nem, nem magyarázkodom és nem vagyok semmirekellő naplopó, még akkor sem, ha mások nem tudják, hogy én mivel foglalkozom szabad óráimban.

Pesti est

Naplemente...szürkület...fények...Lánchíd...János hegy...Erzsébet kilátó...Gellért hegy...Mátyás templom...Halászbástya...séta...szúnyogok...fák...beszélgetés... csókok...villamos...ölelés...sörözés...kacagások..."sörhatás"...meleg...szuszogás... padok...fagyi...
Imádom :) jó Vele lenni. Mindennél jobban szeretem. :X és és és boldogság :D

Várakozás

Hjaj Istenem...nem lesz péntek este...nem érem meg, hogy magamhoz szorítsam...nem jön el már az a pillanat, amikor érezhetem a csókját...
Ez a várakozás...ez valami szörnyű tud lenni. :( Lassan a perceket is kezdem számolni, hogy tényleg, biztosan telik-e az a fránya idő. Pedig telik. Nagyon is gyorsan. Nálam mégis mintha megállt volna. Hallom, ahogy ketyeg az óra a falon, mégsem hiszek a fülemnek. Látom, ahogyan telnek az órák a laptopon, mégsem hiszek a szememnek... Már összeírtam egy listát, amit nem szabad itthon hagyni. De már látom, hogy utolsó pillanatban még kapkodni fogok egy-két dolog után. Mert még van idő, még olyan sok van. Utolsó pár óra indulás előtt repülni fog. Aztán egy éjszaka a vonaton, ülve, olvasva, zenét hallgatva... kit tudja mivel telik majd el. De nem számít, mert reggel a karjaiba szorít majd, felemel, megcsókol, majd visszatesz a földre, nehogy elszálljak a boldogságtól. Mint egy film, olyan lesz.
Ő már biztosan mozog a nagyvárosba. Én pedig ámulni és bámulni fogok, mint a kisgyerekek. Mindent látni akarok majd, semmiről sem szeretnék lemaradni. És mindent Vele. Amit sajnos nem lehet... mert dolgoznia kell... mert nincs idő... már megint az a fránya idő... Két hét semmiség lesz...főleg, hogy Mellette leszek...
Az ember mindig  vár, vagy pont hogy nem vár valamire. Mert erről szól az élete... Várom már az indulás pillanatát, amikor integethetek a szülőknek a vonatablakból, aztán a vonaton kezdem várni az érkezés pillanatát, amikor megölelhetem. És onnantól kezdve már nem várom a hazaindulást. Pedig az is el fog jönni. És mennyire nem fogom akarni... De ez van és ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás.
Szóval nem elégedetlenkedek, és nem pocsékolom az időmet várakozásra vagy nemvárakozásra. Minden egyes pillanatot ki fogok használni, amit Vele tölthetek, és én leszek a legboldogabb nő Budapesten! :)

A világ legjobb embere

Hogy miért a legjobb ember? Mert megbocsátotta a megbocsáthatatlant, mert megpróbál bízni bennem, mert velem akar lenni, csak velem, senki mással. Mert mosolyt tud csalni az arcomra, mert meg tud vigasztalni. Mert mellettem van, ha szükségem van rá. Mert törődik velem, mert fontos vagyok neki, mert egyengetni próbálja az életemet, és felhívja a figyelmemet sok jó és szép dologra. Mert felnyitja a szemem, ha szükség van rá. Mert tanít, és sokat tanulhatok tőle tanítás nélkül is. Mert gyengéd, mert figyelmes. Azért is, mert sokszor kis butus és nem tudja, mi lenne a legjobb nekem. Mert csendben tudunk egymás mellett ülni, és nem kínos a csend. Mert az ő karjaiban biztonságban érzem magam, az övé a legoltalmazóbb ölelés. Az övé a legédesebb csók. Mert békében akar élni és harmóniában. Mert nagy családot szeretne. Mert szereti a természetet. Mert szereti a zenét. Mert nem aggódik, meg tud nyugtatni. Mert társként tekint rám, de néha lehetek gyerek mellette, akárcsak ő mellettem. És estig sorolhatnám, de nincs rá szükség.
Tudom, hogy ő a legjobb, meggyőződtem. És kész.

Vihar

Vihar van kint. Én meg kikönyököltem az ablakba és nézem. Nézem, ahogy fújja a szél a fákat. Azok pedig meghajolnak neki, letörnek a száraz ágaik, lehull néhány levelük. Egy-egy villám cikázik végig az égen és világítja meg egy pillanatra a földet. Még nincs egészen sötét. De a fekete felhőktől sötétebb van, mint rendesen. Minden egyes villámcsapás után egy hosszú dörgés. Ez csendes vihar. Halkak és elfojtottak a dörgések. Távol van tőlünk. Ahogy nézem az ablakon keresztül az esőt és a természetet egy érzés hasít belém. Bennem is ugyanilyen vihar tombol ebben a pillanatban. Egy csendes, elfojtott, belső vihar. Csendes de nagyon tud tombolni. Hogy mitől van ez? Nem tudom. Hirtelen jött... Az addigi nyugodtság elszállt. Már nem érzem jól magam a bőrömben.
Kint már nem fúj a szél, de a dörgések egyre hangosabbak. Közeledik. Nem félek. Sosem féltem a mások által csúnyának mondott időtől. Ilyen a természet. De ahogy közeledik érzem, hogy bennem is egyre erősödik. Ki akar törni. Legszívesebben mindenbe belekötnék, veszekednék, kiabálnék, sírnék... Remegek... nincs erőm... elfolyva ülök a széken...írok...ott belül tombol valami, amit nem tudom hogyan engedhetnék ki. A lakásban csend van. Idegesítő csend. De úgy érzem most a zaj is idegesítene. Most semmi se jó úgy, ahogy van. Másképp kellene, de úgy se lenne jó. Gombóc van a torkomban, még mindig remegek és még mindig tombol odabent a vihar. Sűrűbben és mélyebben veszem a levegőt...ez az egyetlen jele a belső viharomnak. Egyébként nyugodtan ülök. Szeretném magamon kívül tudni ezt a vihart, de nincs energiám, hogy akár bármiféle hirtelen mozdulatot tegyek. Nincs fizikai erőm, se lelki, hogy kitegyem ezt a vihart belülről. Nagyon szeretném, ha kint lenne. De nem akar menni, és minden porcikám ellenáll. Érzem, hogy kavarog, hogy mindent összekuszál. És érdekes módon nem a fejemben van az erősebb része, hanem a testem többi részében. Az agyam csak tompa. Csak érzi, hogy történik valami, de képtelen reagálni rá. Gondolkozni se tud, hogy mi lehet a vihar oka. Honnan és miért jöhetett. Elfogadta, hogy itt van, tombol, aztán majd lesz vele valami. Nem maradhat bent örökre, biztos amilyen hirtelen jött, el is fog tűnni. De mikor? Kellemetlen érzés, nem érzem jól magam a bőrömben. És nemcsak fizika rosszullét, hanem mintha lelki is. Menekülnék... minél messzebbre a belső tombolás elől... Ki az esőbe, a külső viharba. Bár az már nagyon elcsendesedett. Néha megmozgatja a fákat a szél, és még néha villámlik egyet, az utána következő dörgés pedig már nagyon elfojtott.
Újra kinézek az ablakon. Nézem, ahogy esik az eső. Felpillantok az égre. Nem mozdulnak a felhők. Aztán a látóhatár egyik sarkában észreveszek egy "talpalatnyi" kék eget és elmosolyodok. Megnyugodtam. Elmúlt a vihar. Igaz valami még hiányzik...talán egy csók vagy egy ölelés...de már arra sem kell sokat várni. Minden rendben van. :) És már nem számít, hogy honnan jött, miért, lényeg, hogy elment.

Ijedelem

Érdekes egy éjszakánk volt. Hullámzott, mint a tenger. Jól indult. Lakadalomba voltunk hivatalosak. Délután a hagyományőrző ceremóniák, este a mulatság.
Talán, ami furcsaságnak mondható az az, hogy a szokásosnál is zsémbesebb volt indulás előtt. De senki nem tulajdonított ennek semmit. Aztán az előétel után én lettem nyűgös. Gondoltuk, hazalépünk egy fél órára, én átöltözök, kicsit összebújunk és minden jobb lesz. Ő már ivott, én vezettem. Az ő autójával voltunk. Először tankoltunk, majd elindultunk haza. Egyszer azt mondja viccből, hogy de ugye tudom, hogy a fékpedál középen van. Persze, hogy tudom, nem vagyok idióta. Azzal el is volt felejtve. Ezután nyugisan vezettem, gurult az autó, nem is nyomtam a gázt. Nem siettünk. Mikor már majdnem célba értünk, odanyúlt a kormányhoz, hogy majd ő irányít, én csak nyomjam a pedálokat, óvatosan haladjunk. Elengedtem a kormányt és a fékre akartam lépni óvatosan. Azóta sem tudom mi történt, nem volt meg a fékpedál. Nem találtam, hiába kerestem, és hiába tudtam, hogy középen van. Ő ebből az egészből csak annyit érzékelt, hogy nem lassulunk és egyre közelebb vagyunk a fához. Már a kormányt se tudta elfordítani. A kézifék se jutott eszünkbe, hogy esetleg fel lehetne húzni és megállna az autó. De persze mindez másodpercek töredéke alatt zajlott le. Míg végül a kapu melletti fa megállított...
Nagyon megijedtem. Füstölni, pontosabban gőzölni kezdett minden. Úgy éreztem, mintha egy filmben lennék. Megállítottam a motort, lekapcsoltam a fényeket, kiszálltam. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Ő is kiszállt közben, megnézte, majd újra begyújtotta és hátrébb állt. Megnéztük minek lett baja. Számtábla elhajlott, hűtővíz elfolyt, kicsit összetört az eleje. Kinyitotta a kaput és beállt az udvarra.
Bementünk a házba. Még mindig reszkettem. És már sírtam is. Megöleltem és mondtam, hogy ne haragudjon, nagyon sajnálom. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, ez csak egy autó. És eszébe jutott, hogy mit mondott néhány perccel előtte. Hogy a fék középen van. Mintha ráérzett volna. Úgy gondolja, hogy ez a kisebb baleset egy jel. Csak rá kell jönnünk, hogy mire figyelmeztet. Mit csinálunk rosszul? Az én véleményem az, hogy megóvott valami rosszabbtól. Persze tényleg lehet, hogy ez egy jel. Talán, hogy rossz úton járunk. Valami nem stimmel az életünkben. De erre rá kellene jönni, fel kellene ismerni, hogy mi az, amire figyelmeztetett a baleset... Éberebbnek kell lennünk, hogy rá tudjunk jönni.
Egy biztos. Ez megváltoztatta a vezetés iránti viszonyomat. Egyelőre legalábbis. Remélem nem tart sokáig ez az állapot. Imádok vezetni, megnyugtat, nevezhetném kedvenc időtöltésnek is. A sebességet is szeretem, azt is mondhatnám, hogy nem félek semmitől. Bármilyen autóba be mertem ülni és vezettem. Most félek. Egy porcikám sem kívánja, hogy volán mögé üljek. Félek, hogy megint nem fogok tudni megállni...
Apropó megállás. Az is lehet, hogy engem figyelmeztet arra, hogy ha valami olyan helyzetbe kerülök, akkor hiába szeretnék, nem fogok tudni megállni. Nem találom majd a féket. És jobb, ha figyelek, hogy ne kerüljek ilyen helyzetekbe...


Kedves olvasóimat arra szeretném megkérni, hogy mondják el véleményüket az olvasottakkal kapcsolatban. Mi lehet a baleset oka? Mert ugye semmi nem történik ok nélkül... Önök szerint/szerintetek mit csinálunk rosszul? Kíváncsian várom a véleményeket.