Kis herceg a nagyvárosban

   Louis de Saint-Marché könyve jogos utóda Exupéry kis hercegének. Kár, hogy nálunkfele nagyon nehezen lehet hozzájutni. Nekem szerencsém volt, és most a polcomon áll. Tegnap, mivel A kis herceget elolvastam, gondoltam jó lesz ezt utánaolvasni. Egy kis esti mese. Szűk másfél órát kell rászánjon a rohanó felnőtt.
   Ebben a könyvben is vannak királyok, üzletemberek, geográfusok, lámpagyújtogatók, iszákosok (helyesebben drogosok), gyűlölködő emberek. A nagyvárosban is találkozik mindenkivel a kis herceg. Van, aki felismeri őt, és tudja, hogy ne rohanjon a világgal, mások számba sem veszik őt, és olyannal is találkozik, akire nagy hatással van. Láthatatlanul repkednek az íróval a város felett. Csak azok látják őket, akiknek ott lakozik a gyermek a lelkükben. A kis herceg megkóstolja a kólát is. Elkeseredik, hogy a felnőttek túlbonyolítanak mindent, ezzel pedig el is rontanak minden jót. Kiderül, hogy a felnőttek időt akarnak spórolni, aztán a rengeteg spórolt idejüket pénzre váltják, amire aztán újra időt vesznek. Csak körbe-körbe járnak. Találkoznak egy kiskutyával is, aki hűséges szeretne lenni valakihez, mert az előző gazdája kidobta. Elmondta a Kutya, hogy az emberek haragszanak rájuk, mert falkákban járnak és mindenkire rátámadnak, de arra nem gondolnak, hogy ez miattuk történik így. Ők dobták ki, pedig a kutyák csak hűségesek szerettek volna lenni hozzájuk. A kígyóval is újra találkozik, de most más úton szeretne visszamenni a bolygójára. Igaz is. Új bolygója van. A régi összeütközött egy másikkal, ezért átköltözött erre a nagyobb bolygóra. A rózsája és a báránykája is jól vannak. Most nincs vulkánja, de van egy kis erdőcskéje és egy vízesése, meg egy tavacskája.
   Találkoznak egy kisfiúval is, akit megmentenek a gonosz nagyfiúk karmai közül. Ezután megnézik a város gyökerét. Végül pedig találkoznak egy jóssal, aki, mint kiderült, a gyökér, és az ő kék macskájával. Ő már várta a kis herceget. Aztán beszélgettek a világ sorsáról. Az emberek nem képesek néhány napnál előrébb látni, aki évekre előre lát, az már bölcs. De évtizedekre, évszázadokra senki sem gondolkozik előre. És ez a világ nagy baja. A kék macska is szörnyű jövőt jósolt. Aztán az öreg megnyugtatta őket, hogy nem ilyen szörnyű a világ. Ha az emberek változtatnak valamit, akkor a jóslatok is változnak. Az író itt már úgy érezte, mennie kell, ezért elbúcsúzott. Nemsokára újra találkozott a kis herceggel, a Fiúval és a Kutyával. Ugyanis a kis herceg bennük találta meg a barátságot és elvitte őket a bolygójára.

   Ezek után csak azt tudom ajánlani minden felnőttnek, hogy mindkét könyvet vegye a kezébe és szánjon rájuk néhány órát. Megéri a rá fordított idő. Számomra mindkét könyv sokat jelent, és azt hiszem, hogy bizonyos időközönként újra elolvasom őket, hogy nehogy elfelejtsem a mondanivalójukat.

A kis herceg

    Ma úgy döntöttem olvasással töltöm a "drága" időmet. Mivel még rengeteg olvasatlan könyv van a polcaimon, gondoltam szétnézek. Először a számítógép fölötti polcot pásztáztam végig és megakadt a szemem A kis hercegen. Valamikor régen olvastam, de most jól esett újra kézbe venni.
    Izgatottsággal teli kíváncsisággal nyitottam ki, hogy mi újat fog mondani nekem a könyv. Hát nagyon meglepődtem. Húsz éves fejjel nem tudom mennyire mondhatja az ember felnőttnek magát, vagy ez kinél hogy működik, én - mondjam úgy, hogy - így felnőtt fejjel, egészen másképp értelmeztem az olvasottakat, mint akkoriban gyerekfejjel. Persze az író gyereknek szánta a könyvet, ahogyan meg is említi ezt. De igazából felnőttként érti tökéletesen meg az ember a mondanivalóját. Feltéve, ha ez a bizonyos olvasó felnőtt szán néhány gondolatot a könyvre. És képes meglátni a konkrétan leírt felnőttjellemzők mögött a célzást az ő életére. A legtöbben valószínűleg azt mondják a könyv elolvasása után, hogy "nem, én nem ilyen felnőtt vagyok, én értem a gyerekeket". Pedig nem. Ahogy felnövünk szép lassan, kiölődik belőlünk a gyermeki naivitás, a dolgok hátterében való lélekkel teli magyarázatok. A felnőttek tudják a tényeket, már nem érdekli őket egyéb. Az író szavaival élve csak a számok érdeklik a felnőtteket. És ebben az iskoláknak is nagy szerepük van. Ott tanítják/tanítjuk meg (főleg), hogy tényekre figyeljenek és nem értékeljük a gyermeki kreativitást, finoman lehurrogjuk a naivitásukat, más értékeket állítunk eléjük. A saját gyermeki értékeiket pedig szép lassan, akár akaratlanul is kiöljük belőlük. És így lesznek a gyerekekből rohanó, tényeket kereső felnőttek.
    Ez így nem jó. Le kell ülni a gyerekek mellé és játszani velük, beszélgetni velük, meghallgatni azt, ami kikívánkozik belőlük, az érzelmeiket, élményeiket. Ugyanakkor felhívni a figyelmüket a természet szépségeire és minden más szépségre, ami a környezetünkben van. De először is, azt hiszem, azzal kell kezdeni, hogy időt kell szakítani elolvasni A kis herceget, akár újra és újra, és elgondolkodni a fejezetek végén, majd egy végösszefoglalót megfogalmazni magunknak. Ezután figyelni, tudatosabb lenni, hogy ne kövessük el a hibákat, és újra gyereknek lenni. Ez a gyerekkor már nem felhőtlen, mint azelőtt és nem is makacs mint az öregkori, hanem egy teljesen más érzés. Felnőtt fejjel gyermeklélekkel szemlélni a világot. Azt hiszem ez az igazi gyönyör.

Mai fiatalok...

Nem azért, mintha én már annyira megöregedtem volna... De egyszerűen felháborodással töltött el, amit pár napja tapasztaltam.
Vizsga után vártuk a buszt, hogy hazajöjjünk, és végre megszusszanjunk. A hófúvások miatt nem jött az a busz, amivel eredetileg szándékoztunk hazajönni, így másik buszra maradtunk. Amikor fel kellett ülni a buszra, mint a birkák, szó szerint felgyúrtak buszra a hátunknál lévő 16-18 éves fiúk. Mi még kaptunk helyet, de többeknek állniuk kellett. Néhány nő és középkorú férfi. A "jólnevelt" fiúcskák pedig jól elterpeszkedtek a székekben, egyik sem állt fel, hogy átadja a helyét valakinek. Pedig az össztáv feléig sem utaztak. Ez után következett a telefonról "zenét" hallgatunk maximumon, mert az olyan menő szindróma. Ez nálam egyébként is mindig kiüti a biztosítékot. Most is kicsin múlt, hogy nem szóltam hátra nekik. A fülhallgatót azért találták fel, hogy ne kelljen mindenki másnak hallgatnia egyes illetők zenei ízlését.
Szóval nagyon neveletlen társaság ült a buszon. Ezeknek majd milyen gyerekeik lesznek? Már ők sem törődnek más emberekkel, csak magukkal. A csemetéik, is ilyenek lesznek? Vagy még rosszabbak? És ez a jövő generációja... Elég szánalmas...

Természet

Miért akarunk harcolni a természet szeszélyeivel? Úgysem tudunk... Ő az erősebb, ezt ideje lenne megértenünk és elfogadnunk...
A történet: a Hargita túlsó oldalára kellett eljussak. Vizsgaidőszak van. Számítottam rá, hogy télnek idején nem lesznek jó útviszonyok, ezért már előző este elindultam. A szokásos 50 perces útból másfél órás buszozás lett. A busz utasai elégedetlenkedtek, hogy miért nincsenek rendesen lepucolva az utak. Én csendben hallgattam őket. Az egyik férfi mondta, hogy egész éjszaka és egész nap havazott, ezért nem győzik a gépek hómentesre pucolni az utat. És hogy máshol nem havazott ennyit, azért jobbak az útviszonyok. Én közben elővettem az mp3-as lejátszómat és bekapcsoltam. Néhány perc múlva Koncz Zsuzsa Ha én rózsa volnék című száma kezdődött. És valahonnan eszembe jutott Wass Albert Funtineli boszorkánya és a szeszélyes hegyek egyike, amelyekről ott szó van. Hirtelen megtelt a szemem könnyel és úgy éreztem, mintha a könyv lapjaira csöppentem volna... Nem létezett sem a busz, sem az utasok, csak én és a hegy. Ott álltam az erdőben a térdig érő hóban, viharos szélben, és szerettem a természetet, nem akartam semmit változtatni rajta, sem ellenszegülni neki... Aztán vége lett a Koncz Zsuzsa számnak, én pedig visszahuppantam a busz ülésére és elillant szinte minden. Csak a békés nyugalom maradt meg bennem, és az az érzés, hogy szeretném a keblemre ölelni a természetet... Mennyire gyönyörű és leírhatatlan érzés volt abban a néhány pillanatban. És csupa béke és szeretet, meg a mindent befedő nyugalom, akárcsak a nagy fehér hótakaró, ami nyugalomra inti az erdőt.

Ez pontosan két hete történt. Most pedig újra előjöttek a szeszélyek. Pénteken és ma is újra egész nap havazott. Azelőtt meg fogcsikorgató hideg volt. Én pedig megint megyek vizsgázni, újra korábban indulok egy nappal. Biztos, ami biztos alapon.
És persze már nagyon kívánkozom a hóba. Játszani szeretnék vele, mint a kisgyerekek. De még egy utolsó vizsga és utána irány a hó :) egy egész napot "benne" fogok tölteni. :))

Új év, új remények...

Újra itt az új év, februárban a blogomon is eljött végre... de nem ez a lényeg. :)
Egyszer egy barát azt mondta nekem, hogy: "Új év, új remények, hogy még minden szebb lehet..."
És igen, az új esztendő rengeteg új reménnyel kecsegtet, hogy minden jobb és szebb lehet. Persze ezért a jóért és szépért tenni is kell. Nem várhatom a sült galambot a számba repülni. De azért jó érzés tudni, hogy lassan elérhetőek és kézzel foghatóak lesznek az álmaim, vágyaim, terveim.

Tehát ezúton kívánom minden kedves olvasómnak, hogy az új év új reményeket, álmokat hozzon, amik szebbé és jobbá teszik majd számukra ezt az évet!

Megfigyelés

Múlt héten bejártam a régi iskolámba, a tanító nénimhez, önszorgalomból. Csak semmi kötelező dolog. A magam szórakoztatására és tapasztalatszerzés céljából. Most második osztálya van. Ritkán járt vendég ebbe az osztályba, így minden kíváncsi szempár rám szegeződött. A nevem említésekor mindenki egy fiúra nézett, ugyanis megegyezik a vezetéknevünk. Mondta a tanító néni, hogy én most kicsi tanító néni vagyok és meg fogom nézni, hogy ők hogyan dolgoznak, de majd ha befejezem az egyetemet, én is gyerekeket fogok tanítani. Ezután beültem a hátsó padba és figyeltem. A kíváncsi fejecskék időközönként hátrafordultak, nézték, hogy mit csinálok és hogyan. Ha rájuk mosolyogtam, visszamosolyogtak. Közben figyeltem a tanító néni tanítási módszereit és jegyzeteltem pár dolgot. És erre azért volt szükség, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen volt, amikor engem tanított. De rájöttem, hogy valószínűleg azóta az ő stílusa is sokat változott, ugyanis pontosan 10 éve kerültem ki a keze közül.
Az első óra, amit megfigyeltem az a román volt. Második osztályba tanulják a román ábécét. Most épp az L betűnél tartottak, ismétléses lecke. Az órát énekléssel kezdték. Az egyik ének nagyon tetszett. Arról szólt, hogy éneklés közben mutatni kell azokat a dolgokat, amit énekelnek. Például a kezüket emeljék fel, tegyék a nyakukra, csípőre, a mellükhöz és végezzenek néhány karhúzogatást. Megmozgatta őket, ugyanakkor menet közben megtanulták a testrészek neveit románul. Aztán kérdezgetett a leckéből, újraolvasták, lefordították. Amikor lankadni kezdett a figyelmük megint énekeltek egy őszi éneket. Óra végén ismét énekeltek. Az osztály előtt egy kört alkottunk – ebbe már engem is bevettek – és itt is kellett mutatni, amit énekelünk. Én nem tudtam a szöveget, de azért elboldogultam. Nagyon figyelték, hogy mit hogyan csinálok, tudom-e követni őket. Sok múlt ezen a pár percen, hogy a további kapcsolatunk hogyan alakul. Azt hiszem jól teljesítettem. :)
A következő óra anyanyelv volt. Weöres Sándor Galagonya című versét tanulták, de már ezt is második órába, tehát nem volt ismeretlen a szöveg. Először ellenőrizték a házi feladatokat. Le kellett rajzoljanak egy mesébe illő képet a versből. Én is körbementem és megnézegettem a rajzokat. Megsimogattam a fejecskéket, szép rajzok születtek. Aztán elmondták a verset szótagolva. Közben nekem is eszembe jutott az a jó kis módszer, ahogy megtanított a tanító néni helyesen szótagolni. Ezután néhány tanuló elmondta egyedül is a verset. Aztán megbeszélték, hogy hogyan lehetne szakaszokra bontani, és aszerint mondta el négy gyerek. Közben kiderült, hogy hétfőre lett volna kötelező megtanulni a verset, de szinte mindenki tudta már pénteken. A tanító néni szerint a vers ritmusossága miatt tanulták meg ilyen könnyen. És azt is megsúgta, hogy hétfőn öndiktálás lesz. A fejükből kell leírják a verset. Jó kis fejlesztő gyakorlat.
Az utolsó óra opcionális volt. Megegyeztek a szülőkkel, hogy minden hónapban egy pénteken mesét olvasnak és megbeszélik. Most pont ez a péntek volt. Mindenkinek van egy Kányádi Sándor meséskönyve, amit első osztály végén kaptak, abból olvasnak. A falu esze című mesét olvasták most. Először megbeszélték, hogy miről szólhat a mese és hogy ki volt Kányádi Sándor. Aztán elolvasták a mesét. Mindenki olvasott egy bekezdést. Közbe megálltak és megbeszéltek néhány szót, néhány kifejezést. Miután befejezték, a tanító néni még kérdezett tőlük a meséből. Kinek, mit mondott a falu esze, mit csinált, miért kergették el? Csupa olyan kérdés, ami segíti őket, hogy jobban megértsék a mesét. Bár nekem az óra végén még mindig az volt az érzésem, hogy elég kevés gyerek értette azt a meséből, amit érteni kellett volna. Valami egész másról beszéltek.

Na és a végére maradt az, ami bennem a legnagyobb nyomot hagyta. Utolsó szünetben kimentünk a tanító nénivel a folyosóra. Becsengetés után visszaültem a hátsó padba, és csodák-csodája két kicsike darab keksz volt a pad sarkán. Meglepődtem. Nem tudtam melyik gyerektől kaphattam és főleg, hogy miért. Aztán a meseolvasás után készülődtek haza a gyerekek, én pedig kimentem a katedrához. Egyszer jön az egyik kislány, megbökdös, és tartja a markába a két darab kekszet, nyújtja felém. Rámosolyogtam és megkérdeztem, hogy ő tette-e a padra. Mondta, hogy igen. Elvettem a markából, megköszöntem és megöleltem egy pár pillanatra. Hihetetlenül jó érzés volt kapni, akár csak egy kekszet is. Igaz a miértjét még mindig nem tudom. Nem emlékszem, hogy másképp viselkedtem volna vele, mint a többiekkel. Egy teljesen idegen ember voltam a számára, nem tudom mivel érdemelhettem ki a jószívűségét. De nagyon meghatott. És azt hiszem, hogy ezért megéri ezt a szakmát választani. A gyerekek megbecsülik a munkádat és szeretnek. Amit a tanító néni mond, az szent és sérthetetlen. Aztán az ilyen kis apróságok fel tudják dobni az ember napját, vagy akár az egész hetét.
A tanító nénim mondta, hogy ha van időm, akkor nyugodtan mehetek még, és akár taníthatok is néhány órát. Ki fogom használni a lehetőséget. Ezek a gyerekek belopták magukat a szívembe.

Lelkesedés

Miért hiszik azt egyesek, hogy nem érdekel engem semmi vagy nem lelkesedem semmiért sem??? Kötelező megszállott lenni egyes dolgok iránt, hogy bebizonyítsuk, igenis szeretjük azokat?
Nemrég volt egy érdekes beszélgetésem, egy számomra fontos emberrel. A végén nem oldottuk meg a problémát sajnos, sőt semmilyen reménysugarat nem csillogtattunk meg annak érdekében, hogy a közel- vagy a távoli jövőben megoldódik a gond. Nos, igen. Ez a bizonyos probléma az én lelkesedésem és az övé közötti különbségekből adódott. Ahogy ő fogalmazott, engem nem érdekel semmi, vagy legalábbis azokból a dolgokból biztosan egy sem, amelyek őt érdeklik, és valószínűleg más sem, mert soha nem beszélek róla.
Ahogy ezt írom rájöttem, hogy itt hibák csúsztak be. Először is, az hogy a lelkesedésünk intenzitása és kimutatása között különbségek vannak, abból adódik, hogy nem vagyunk egyformák. Mert senki sem ugyanolyan, mint a másik ember. Ezzel az egyik megoldva, azt hiszem. Csak elfogadás kérdése. A másik pedig, hogy engem nem érdekel semmi, nem lelkesedem azokért a dolgokért, amikért ő. Ez nem igaz. A könyvekért való lelkesedésem nagyon erős. Hm...igazi megszállottság. Néha már én érzem hülyén magam, ha nem tudok elhaladni egy könyvesbolt előtt, anélkül, hogy ne menjek be és ha lehetőségem van, akkor ne csak a nyálamat csorgassam, hanem vásároljak is. Nos, erről szoktam neki beszélni, de olyankor elintéz egy lekicsinylő mosollyal és ritkán értékeli az aktuális „szerzeményemet”. Szerinte azoknak semmi értelmük sincs. Miért nincs egy regénynek értelme? Csak a tudományos és ismeretterjesztő könyveknek van értelmük? Ha az ember mindig csak azokat olvassa, beleőrül. Számára a világirodalom nagy írói és híres könyveik közül csak néhány hasznos. Tehát ő ezt haszontalan lelkesedésnek tekinti.
Hol is tartottam? Ja, igen. Hogy nem beszélek róla. Én egyébként is keveset beszélek. De akkor ott van az, hogy nincs semmi látszata a lelkesedésnek. Ott van egy gyönyörű gitár a szobámban, de két év alatt még mindig nem tanultam meg játszani rajta. Pedig azelőtt mennyire akartam egy hangszert. Így aztán nincs vele közös, számára értelmes és hasznos, programunk, mert én nem tudok zenélni vele. Pedig engem is érdekel a zene. És imádom hallgatni, amikor ő játszik. De valamiért nincs elég kitartásom, hogy gyakoroljak és megtanuljak gitározni.
Aztán felhozta a kertészkedést. Ő órákat el tud tölteni a veteményesbe, de biztosan ez sem érdekel engem. Már hogyne érdekelne. A hosszútávú terveim között szerepel, hogy falun lakom és egészségesen élek illetve táplálkozom. Ahhoz pedig tudnom kell kertészkedni is. Tény, hogy eddig nem segítettem túl sokat a kertben, de elméletben már rengeteg dolgot tudok.

Még sokminden egyébről is szó volt, ami csupa probléma, de ez volt a főszál és ezen gondolkodtam el jobban.
Mindenesetre a beszélgetés végén úgy éreztem magam, mint egy semmirekellő naplopó, aki kerüli a munkát és nem tölti hasznosan a szabadidejét. Ezért is kívánkozott ki belőlem ez az egész. Elgondolkodtam rajta, és sokmindenre fény derült. Persze mindez tűnhet magyarázkodásnak is. Főleg így utólag. De nem, nem magyarázkodom és nem vagyok semmirekellő naplopó, még akkor sem, ha mások nem tudják, hogy én mivel foglalkozom szabad óráimban.