2011. április 15., péntek
2011. április 10., vasárnap
Álom
Érdekes álmom volt az éjszaka. Kicsit rémisztő, legalábbis számomra. Azzal kezdődött, hogy elindultunk autóval valamerre két számomra fontos személlyel. Eléggé mocskos volt az autó, ezért nekifogtam megmosni gőzborotvával. Jelzem, ilyen szerkentyűt még sosem láttam közelről. Lényegtelen. Nekifogtam. Egész jól ment egy darabig. Az autó hátsó felén sárfoltok voltak. Bárhogy próbálkoztam, nem akartak lejönni. Végül az egyik személy adott pár tanácsot, és sikerült befejezni a kocsimosást. Amikor beültem a kocsiba, hogy induljunk tovább, már egy másik autóban voltunk. Érdekes helyeken autóztunk. Terepen, gödrös utakon. Elértünk egy mocsárhoz hasonló területre. Oda is belementünk autóval. Én észrevettem egy emberi testet a vízben. Kértem, hogy menjünk közelebb. Ahogy odaértünk, kihajoltam az ablakon és hozzáértem a hajához. Akkor már láttam, hogy hulla. Egy elég közeli rokonnak a hullája. Álmomban tudtam, hogy meggyilkolták és így próbálták meg eltüntetni a holttestet. Már meg volt kékülve és ronda látvány volt. Ekkor még mindig velem volt a két ismerős. Ahogy távolodtunk a hullától én egyre rosszabbul lettem. A következő kép, amire emlékszem, hogy az egyik ismerős vitt az ölébe engem, félájult állapotban. És felébredtem.
Egész nap az a kép járt a fejembe, ahogy hozzáértem a hullához, és az arca felém fordult. És akit én halottnak álmodtam, az él és egész jól van. A másik pedig, hogy mit jelent a halál az álomban. Mire nem jó az internet? Mindent megtaláltam, és elég sok minden passzolt a valós dolgokhoz. Meglepődtem. Nem szoktam hinni az álmokban. Talán itt az ideje azokra is figyeljek...

2011. március 28., hétfő
Becsapva
Mostanában miért érzem úgy, hogy mindenki becsap? Senki se igazán őszinte hozzám. Vagy legalábbis ezt gondolom... bár egyre jobban meg vagyok győződve, hogy nem alaptalan az érzés és nem túlzok el semmit.
Vannak olyanok is akik nyíltan kimondják, hogy ezt inkább nem osztanák meg velem. Ez még valamilyen szinten érthető is. Mi közöm van nekem a magánéletükhöz? Viszont vannak olyanok is akik szándékosan nem mondanak el bizonyos dolgokat, amiket én azért elvárnék, hogy megosszanak velem. Vajon miért van ez? Nem vagyok elég jó barátnő? Nem vagyok elég megbízható? Talán szégyellik előlem ezt? Miért? Vagy csak simán ilyenek a nők? De ha ilyenek, akkor én miért nem vagyok ilyen? Én miért érzek komoly késztetést arra, hogy elmondjak sokmindent bizonyos embereknek, akiket közel érzek magamhoz? Ezek az emberek nem éreznek engem annyira közel, hogy elmondjanak dolgokat???
Ha ezek az emberek nem állnának közel hozzám egyáltalán nem érdekelne, hogy mi történik velük. Vagy csak nagyon minimális szinten. De közel állnak...én megosztok, megosztottam velük dolgokat, ők meg hallgatnak, mint a lakat, vagy hazudnak. Egy idő után, már nem elég a hallgatás, hazudni is kell... és azért én sem vagyok egészen hülye. Miért hazudnak az emberek a barátaiknak?? Vagy megint csak én vagyok túl naiv és hiszem azt, hogy barátjuk vagyok ezeknek az embereknek??? Juj...ez fáj...
Csalódások sorozata? :(
És most aki elolvassa a mai bejegyzésemet, az megmondja, hogy írtam egy nagy összevisszaságot... nincs benne sehol semmi logika... Hát sajnálom. Ez így, ilyen formában bennem volt, és nagyon kikívánkozott belőlem...

2011. március 6., vasárnap
Könnyebb élet
Miért akarnak a szülők könnyű életet a gyerekeiknek??? Könnyebbet, mint amilyen nekik volt. Sokszor bármilyen áron. Nem baj, ha a gyerek a világ másik végén van, lényeg, hogy úgy gondolják itthon, hogy milyen jó ott neki. Pedig sehol sincs kolbászból a kerítés, és mindenütt meg kell dolgozni a megélhetésért. Miért nem hagyják, hogy ő is tapasztaljon és döntsön a saját életéről? Miért nem hagyják, hogy a gyerek is harcolja meg a harcot, amire szüksége van?
Belém is ezt a könnyebb életet nevelték. „Mindent megteszünk érted, neked csak az a dolgod, hogy tanulj és majd legyél valaki, legyen jól fizető állásod.” A többi meg nem számít... (bár ezt sose mondták ki nyíltan). Én pedig, mint a jó kislányok szót fogadtam. Egy darabig. Az utolsó igazi szófogadás 4 éve volt. Azóta változtak a dolgok. El kellett dönteni, hogy hol folytatom a tanulmányaimat. A szülők az orvosit javasolták, mert az egy pénzes szakma. Én ekkor már tudtam, hogy nagy családot szeretnék minél hamarább, és nem akarok 10 évet elpocsékolni az életemből egy olyan dolog megtanulására, amit nem is szeretek túlságosan. A tanári pályát választottam, ami egyáltalán nem karrierista. Nehéz volt megértetni a szülőkkel, hogy én nem akarok sok pénzt, nagy házat. Inkább legyen egy kicsike házam, de legyen benne gyerekkacagás, béke és szeretet. Végül megnyertem a csatát, és azt csinálhatom amit szeretek.
Miért gondolják úgy a szülők, hogy sok pénzzel könnyebb élni? Akinek sok van, az még többet akar és máris benne van az ördögi körbe. Akkor pedig már semmi se számít. Nem érdekli a család, a gyerekek, nem hiányzik a szeretet. Csak legyen minél több pénz. Szerintem ezt nem veszik számításba a szülők, amikor könnyebb életet akarnak a gyerekeiknek. Lehet, hogy a kedves lányuknak van egy jól fizető állása, egy gazdag férje, de se a gyerekeire, se a szüleire nincs ideje. A kisunokákból pedig eltévedt kamaszok lesznek, mert szeretethiányban nőttek fel és nem láttak rendes példaképeket maguk előtt. Biztos, hogy ezt akarják? Nem. Egyáltalán nem ezt akarják. Csak amit ők akkor és ott jónak látnak, az nem biztos, hogy tényleg jó, úgy a gyereküknek, mint a társadalomnak.
Még nekem is meg kell harcolnom néhány dologért a szüleimmel szemben, hogy minden úgy történjen, ahogy én szeretném. Nem lesz könnyű. És az sem ami utána következik. De ha Isten is megsegít, és egyetért az álmaimmal, akkor lesz egy gyönyörű, nagy családom, ami tele lesz egyetértéssel, békével és szeretettel.

2011. február 17., csütörtök
"Csattan az ostor"
Miért van az, hogy mindig azon csattan az ostor, akinek semmi köze sincs az egészhez??? Ezt sose tudtam megérteni. Az ember ilyenkor mindig azt bántja, aki a legközelebb áll hozzá és akit mindennél jobban szeret. Bántja?? Néha egészen a földbe döngöli... és talán ami a legjobban fáj a másiknak az nem az, hogy rajta csattan az ostor, hanem hogy valami olyasmi miatt kiabálnak vele, amiről nem is tud, el se mondják neki, hiába kérdez rá, hogy igazából mi is a fő probléma...
Úgy is szokták mondani, hogy te voltál az utolsó csepp a pohárban. És lehet, hogy ilyenkor az az utolsó csepp tényleg egy bántás volt vagy egy félreértett célzás, de sokszor csupán a jelenléteddel és pár ártatlan kérdéssel leszel te az utolsó csepp... és ez az amit nagyon nehéz megérteni. Csupán ott vagyok melletted, nem szólók egy szót sem, te mégis úgy viselkedsz, mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el. Miért??? Közben meg tudom, hogy szeretsz és fontos vagyok neked. Ez az egyik legrosszabb érzés...
Tudom, hogy én is csinálok ilyent. Valaki feldühített, de mivel őt valamilyen oknál fogva nem ordíthatom le, hát veled teszem. Utólag mindig megbánom, de az nem elég, már késő. Én nem akarlak bántani, te nem tehetsz róla. Egyszer egy ilyen incidens után felfogadtam, hogy soha többé nem vezetem le rajtad a bennem felgyülemlett feszültséget. Azóta, emlékezetem szerint nem történt meg, hogy rajtad csattant volna az ostor. Először tudatosan figyeltem, hogy ne bántsalak. Aztán ez szép lassan átalakult valami mássá. Most, ha tele vagyok feszültséggel úgy érzem, hogy szükségem van rád. Hogy hozzád bújjak, megöleljelek, megcsókoljalak, elmondjam, hogy mi bánt. Te megsimogatsz, megpuszilod a homlokom és azt mondod, hogy minden rendben lesz és szeretsz. Megnyugszom melletted és minden feszültség, bánat és könny elszáll. A baj akkor van, ha neked ilyenkor támad kedved egyedül lenni, vagy tele vagy tenni akarással és semmi kedved nyugodtan ülni. Ilyenkor te leszel az utolsó csepp és jogosnak érzem, hogy haragudjak rád, amiért "arra sem vagy képes", hogy megérts... Azt még nem próbáltuk, hogy milyen amikor mindketten igazán feszültek vagyunk és nem a másik okozta a feszültséget. Talán majd annak is eljön az ideje.
Miközben ezeket írom, rájöttem, hogy ennek talán a legfőbb oka ez a mai rohanó világunk. Ha hazaértünk a munkahelyről nem figyelünk a családra, elfelejtjük, hogy a feleségünk szeret és minket várt a kedvenc vacsoránkkal. Nem vesszük észre, hogy a gyereknek is szüksége van a szeretetünkre és a figyelmünkre, dicséreteinkre. Ráförmedünk, hogy hagyjon most minket békén, fáradtak vagyunk. Szegény gyerek csak érezni akarta az apai szeretetet. Egy idő után pedig levonja azt a következtetést, hogy őt nem is szeretik. A szerető feleségnek is elfogy egyszer a türelme... És így mennek tönkre a családok manapság... Amiért mindig azokon csattan az ostor, akiket a legjobban szeretünk...

Címkék:
bántás,
csattan az ostor,
feszültség,
tudatos
2011. január 5., szerda
Új év
És újra itt van egy új év. Új év, új remények, hogy még minden jobb lehet...
Hát ez nem így kezdődött... A szilvesztert a kedvesemmel töltöttem, de meg se csókolt rendesen 24 óra alatt. Még maradtam volna, de a gyomrom kezdett vacakolni és nem voltam jól. Tehát hazamenés lett sajnos. Vasárnap már vissza kellett jönni az egyetemre, nehogy hosszú legyen a vakáció. És egyik probléma jött a másik után. Nem voltak nagy tervek, de semmi se jött össze.
Eltelt 5nap az újévből és nekem már teljesen elegem van. Az egészségem se tökéletes, a kis tervecskék se jönnek össze. Mi lesz így? Az elkövetkezendő 360 nap is így fog eltelni???
Lehet, hogy túl sokat várok el az élettől... Pedig apró örömforrások lettek volna azok, amik most nem jöttek össze.
Azt hiszem, valami nagyon nincs rendben bennem és velem... :( Rá kellene jönnöm, hogy mitől tudna a lelkem megnyugodni. Csendet akarok és egyedül lenni önmagammal. Amikor pedig megvan erre a lehetőségem, akkor eltöltöm az időt mindennel és nem tetszik a helyzet. Hogy lehet valaki ennyire kétféle??? Még én sem tudok kiigazodni magamon... Ha van valami az a baj, ha nincs akkor az a baj... :(( Lehet, hogy csak a hormonjaim szórakoznak velem... hangulatingadozás a tetőfokon.
Szomorú vagyok. De fő az optimizmus. Remélem ez is elmúlik egyszer. Úgy a hangulatingadozás, mint a tervecskék összeomlása. Azt hiszem sűrűbben kellene írjak ide, hogy könnyebbüljek...
Egy boldogabb új évet mindenkinek!

2010. október 16., szombat
Első hetek, első benyomások
És eltelt a harmadik hét is, mégse írtam egy sort se az új életről, a sok megfigyelt dologról. Pedig tényleg sokminden kavarog a fejemben. Például az első heti érzések.
Az első kurzuson már deja vu érzésem volt. Mintha ezt az egészet már láttam volna, átéltem volna. Minden egyes mondat, tett, felelet a kérdésre, úgy általam, mint mások által, arcok, a hely. Hihetetlen volt. Ritkán szokott ilyen érzésem lenni, de ez most nagyon erős volt. Lejöttem a bentibe. Itt is, mintha már minden ismerős volna. Ahogy ettek a csajok az asztal mellett, ahogy beszélgettünk és kacagtunk, egy arc. Nagyon ijesztő tud lenni. Egyáltalán nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Egész héten ezzel voltam tele.
A másik dolog. Szintén az első kurzuson a tanárnő. Több véleményt hallottam róla, még mielőtt láttam volna. Az egyik felől az utálat, a tanárnő kétszínűsége, a rossz tulajdonságai. Másfelől az imádat, a példaképként tekintés és dicséretek tömkelege. Én pedig a kettő közt ingadozok. Látom azt, hogy a tanárnő jól magyaráz. Jó, bár szigorú anyának tűnik. És félek, hogy mit fog szólni a legelső szemináriumunkhoz. Már tudja a nevemet, meg is dicsért párszor (igaz nem mindig a saját gondolataimért...). Az első benyomásom, hogy nem lennék a gyereke. Bár ennek nem tudom megmagyarázni az okát. Első orán kedves is volt, rendes is, mégis látszott rajta, hogy szigorú a gyerekeivel és egyúttal szerető, igazi anyuka, aki mindent megtenne (megtesz) a csemetéiért. És a vele kapcsolatos deja vu-m. Egyelőre tényleg nem tudom hova tenni szegény tanárnőt, de azt hiszem, hogy a szeminárium után kiderül. Ha nagyon földbe döngöl, akkor biztos nem lesz kedvenc. Igaz egyelőre jobbra nem igazán számítok.
És azóta megtartottuk a szemináriumot is. Segített magyarázni és engem dicsért meg a legjobban. Persze bele is kötött néhány dologba, ami érthető, ezzel is segíteni akart nekünk. De majd következőbe jobb lesz.
Szóval nagyon pozitív volt minden. Azt hiszem, hogy ő lesz a kedvenc tanárnőm. :)

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)