A világ legjobb embere

Hogy miért a legjobb ember? Mert megbocsátotta a megbocsáthatatlant, mert megpróbál bízni bennem, mert velem akar lenni, csak velem, senki mással. Mert mosolyt tud csalni az arcomra, mert meg tud vigasztalni. Mert mellettem van, ha szükségem van rá. Mert törődik velem, mert fontos vagyok neki, mert egyengetni próbálja az életemet, és felhívja a figyelmemet sok jó és szép dologra. Mert felnyitja a szemem, ha szükség van rá. Mert tanít, és sokat tanulhatok tőle tanítás nélkül is. Mert gyengéd, mert figyelmes. Azért is, mert sokszor kis butus és nem tudja, mi lenne a legjobb nekem. Mert csendben tudunk egymás mellett ülni, és nem kínos a csend. Mert az ő karjaiban biztonságban érzem magam, az övé a legoltalmazóbb ölelés. Az övé a legédesebb csók. Mert békében akar élni és harmóniában. Mert nagy családot szeretne. Mert szereti a természetet. Mert szereti a zenét. Mert nem aggódik, meg tud nyugtatni. Mert társként tekint rám, de néha lehetek gyerek mellette, akárcsak ő mellettem. És estig sorolhatnám, de nincs rá szükség.
Tudom, hogy ő a legjobb, meggyőződtem. És kész.

Vihar

Vihar van kint. Én meg kikönyököltem az ablakba és nézem. Nézem, ahogy fújja a szél a fákat. Azok pedig meghajolnak neki, letörnek a száraz ágaik, lehull néhány levelük. Egy-egy villám cikázik végig az égen és világítja meg egy pillanatra a földet. Még nincs egészen sötét. De a fekete felhőktől sötétebb van, mint rendesen. Minden egyes villámcsapás után egy hosszú dörgés. Ez csendes vihar. Halkak és elfojtottak a dörgések. Távol van tőlünk. Ahogy nézem az ablakon keresztül az esőt és a természetet egy érzés hasít belém. Bennem is ugyanilyen vihar tombol ebben a pillanatban. Egy csendes, elfojtott, belső vihar. Csendes de nagyon tud tombolni. Hogy mitől van ez? Nem tudom. Hirtelen jött... Az addigi nyugodtság elszállt. Már nem érzem jól magam a bőrömben.
Kint már nem fúj a szél, de a dörgések egyre hangosabbak. Közeledik. Nem félek. Sosem féltem a mások által csúnyának mondott időtől. Ilyen a természet. De ahogy közeledik érzem, hogy bennem is egyre erősödik. Ki akar törni. Legszívesebben mindenbe belekötnék, veszekednék, kiabálnék, sírnék... Remegek... nincs erőm... elfolyva ülök a széken...írok...ott belül tombol valami, amit nem tudom hogyan engedhetnék ki. A lakásban csend van. Idegesítő csend. De úgy érzem most a zaj is idegesítene. Most semmi se jó úgy, ahogy van. Másképp kellene, de úgy se lenne jó. Gombóc van a torkomban, még mindig remegek és még mindig tombol odabent a vihar. Sűrűbben és mélyebben veszem a levegőt...ez az egyetlen jele a belső viharomnak. Egyébként nyugodtan ülök. Szeretném magamon kívül tudni ezt a vihart, de nincs energiám, hogy akár bármiféle hirtelen mozdulatot tegyek. Nincs fizikai erőm, se lelki, hogy kitegyem ezt a vihart belülről. Nagyon szeretném, ha kint lenne. De nem akar menni, és minden porcikám ellenáll. Érzem, hogy kavarog, hogy mindent összekuszál. És érdekes módon nem a fejemben van az erősebb része, hanem a testem többi részében. Az agyam csak tompa. Csak érzi, hogy történik valami, de képtelen reagálni rá. Gondolkozni se tud, hogy mi lehet a vihar oka. Honnan és miért jöhetett. Elfogadta, hogy itt van, tombol, aztán majd lesz vele valami. Nem maradhat bent örökre, biztos amilyen hirtelen jött, el is fog tűnni. De mikor? Kellemetlen érzés, nem érzem jól magam a bőrömben. És nemcsak fizika rosszullét, hanem mintha lelki is. Menekülnék... minél messzebbre a belső tombolás elől... Ki az esőbe, a külső viharba. Bár az már nagyon elcsendesedett. Néha megmozgatja a fákat a szél, és még néha villámlik egyet, az utána következő dörgés pedig már nagyon elfojtott.
Újra kinézek az ablakon. Nézem, ahogy esik az eső. Felpillantok az égre. Nem mozdulnak a felhők. Aztán a látóhatár egyik sarkában észreveszek egy "talpalatnyi" kék eget és elmosolyodok. Megnyugodtam. Elmúlt a vihar. Igaz valami még hiányzik...talán egy csók vagy egy ölelés...de már arra sem kell sokat várni. Minden rendben van. :) És már nem számít, hogy honnan jött, miért, lényeg, hogy elment.

Ijedelem

Érdekes egy éjszakánk volt. Hullámzott, mint a tenger. Jól indult. Lakadalomba voltunk hivatalosak. Délután a hagyományőrző ceremóniák, este a mulatság.
Talán, ami furcsaságnak mondható az az, hogy a szokásosnál is zsémbesebb volt indulás előtt. De senki nem tulajdonított ennek semmit. Aztán az előétel után én lettem nyűgös. Gondoltuk, hazalépünk egy fél órára, én átöltözök, kicsit összebújunk és minden jobb lesz. Ő már ivott, én vezettem. Az ő autójával voltunk. Először tankoltunk, majd elindultunk haza. Egyszer azt mondja viccből, hogy de ugye tudom, hogy a fékpedál középen van. Persze, hogy tudom, nem vagyok idióta. Azzal el is volt felejtve. Ezután nyugisan vezettem, gurult az autó, nem is nyomtam a gázt. Nem siettünk. Mikor már majdnem célba értünk, odanyúlt a kormányhoz, hogy majd ő irányít, én csak nyomjam a pedálokat, óvatosan haladjunk. Elengedtem a kormányt és a fékre akartam lépni óvatosan. Azóta sem tudom mi történt, nem volt meg a fékpedál. Nem találtam, hiába kerestem, és hiába tudtam, hogy középen van. Ő ebből az egészből csak annyit érzékelt, hogy nem lassulunk és egyre közelebb vagyunk a fához. Már a kormányt se tudta elfordítani. A kézifék se jutott eszünkbe, hogy esetleg fel lehetne húzni és megállna az autó. De persze mindez másodpercek töredéke alatt zajlott le. Míg végül a kapu melletti fa megállított...
Nagyon megijedtem. Füstölni, pontosabban gőzölni kezdett minden. Úgy éreztem, mintha egy filmben lennék. Megállítottam a motort, lekapcsoltam a fényeket, kiszálltam. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Ő is kiszállt közben, megnézte, majd újra begyújtotta és hátrébb állt. Megnéztük minek lett baja. Számtábla elhajlott, hűtővíz elfolyt, kicsit összetört az eleje. Kinyitotta a kaput és beállt az udvarra.
Bementünk a házba. Még mindig reszkettem. És már sírtam is. Megöleltem és mondtam, hogy ne haragudjon, nagyon sajnálom. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, ez csak egy autó. És eszébe jutott, hogy mit mondott néhány perccel előtte. Hogy a fék középen van. Mintha ráérzett volna. Úgy gondolja, hogy ez a kisebb baleset egy jel. Csak rá kell jönnünk, hogy mire figyelmeztet. Mit csinálunk rosszul? Az én véleményem az, hogy megóvott valami rosszabbtól. Persze tényleg lehet, hogy ez egy jel. Talán, hogy rossz úton járunk. Valami nem stimmel az életünkben. De erre rá kellene jönni, fel kellene ismerni, hogy mi az, amire figyelmeztetett a baleset... Éberebbnek kell lennünk, hogy rá tudjunk jönni.
Egy biztos. Ez megváltoztatta a vezetés iránti viszonyomat. Egyelőre legalábbis. Remélem nem tart sokáig ez az állapot. Imádok vezetni, megnyugtat, nevezhetném kedvenc időtöltésnek is. A sebességet is szeretem, azt is mondhatnám, hogy nem félek semmitől. Bármilyen autóba be mertem ülni és vezettem. Most félek. Egy porcikám sem kívánja, hogy volán mögé üljek. Félek, hogy megint nem fogok tudni megállni...
Apropó megállás. Az is lehet, hogy engem figyelmeztet arra, hogy ha valami olyan helyzetbe kerülök, akkor hiába szeretnék, nem fogok tudni megállni. Nem találom majd a féket. És jobb, ha figyelek, hogy ne kerüljek ilyen helyzetekbe...


Kedves olvasóimat arra szeretném megkérni, hogy mondják el véleményüket az olvasottakkal kapcsolatban. Mi lehet a baleset oka? Mert ugye semmi nem történik ok nélkül... Önök szerint/szerintetek mit csinálunk rosszul? Kíváncsian várom a véleményeket.