Kezdődik az egyetem. Vasárnap költözök. No nem messze, csak 50 kilométernyire. Érdekes érzés. Az egyik felem nagyon várja már. A másik viszont kicsit se.
A döntésben, hogy mi leszek, ha nagy leszek, több minden befolyásolt. Például, hogy ne kelljen rengeteg évet tanulni, mert akkor mi lesz az anyasággal. Nem vagyok karrierista. Nem akartam orvos lenni. És még sokminden egyéb se. De tanítónő vagy óvónő leszek. :) És erre nagyon büszke vagyok. Ami még befolyásolt - pedig nem kellett volna - az az, hogy ne legyek nagyon távol a családomtól és a szerelmemtől.
Amikor komolyan felmerült a kérdés, hogy hova is megyek egyetemre, Kedvesemmel rengeteget beszélgettünk erről. Elmondta, hogy nem én leszek az első barátnője, aki egyetem közbe hagyta el. Ezek között volt pár nagyon komoly kapcsolat is. De hát ilyen az élet. Az érzéseit is megosztotta velem ezzel kapcsolatban. Ő fél, hogy én sem fogok hazajönni hozzá, viszont tudja, hogy nem vagyunk összekötve és, ha úgy hozza a sors, ő belenyugszik ebbe is és elenged. Elég nehéz volt ezt így végighallgatni. Egyszerre volt bántó és megnyugtató. Hogy lehet, hogy csak ennyire bízik bennem és a szerelmünkben?? De milyen jó, hogy ennyire őszinte hozzám és nem folytja magába a dolgokat.
Ekkor eldöntöttem, hogy - itthon nem maradok, mert milyen az itthoni egyetemista, de - nem megyek messze. Persze ezt Neki nem szabad tudnia... nem fog örülni... Mindegy, fő az őszinteség. Tehát a legközelebbi tanítóképző 50 km-re van. Vasárnap megyek, csütörtök délbe jövök haza.
És most itt vagyok. Az utolsó napok telnek a költözés előtt. Még el se mentem, de már hiányoznak a Szívemmel töltött délutáni félórák az autóba, az együtt ebédelések és hasonlók. Pedig csütörtökön délután már ülhetek mellette az autóban és pénteken ebédelhetek vele. Mégis, mintha az már nem olyan lenne. Amikor még nagyon messze volt ez a pillanat, utáltam hallani róla és nem akartam, hogy féljen emiatt. Most, hogy itt van, hallani akarom, hogy "hiányozni fogsz, ha elmész..., mit fogok csinálni nélküled?" és hasonló mondatokat. Vagyis belül szeretném, hogy ezeket mondja, de igazából tudom, hogy időnk se lesz egymást hiányolni. Vasárnap délutántól csütörtök délutánig pár nap van. És azt is tudom, hogy neki ez így pont jó lesz. Rengeteg ideje marad csakis magára. Nem kell azon törnie a fejét, hogy én megint duzzogni fogok, ha nem találkozunk. Nem kell teljesítenie kötelességét, hogy velem legyen. Nyugodtan zenélhet, elmehet a barátokkal, fájhat a feje és a szeme lelkiismeret furdalás nélkül, hogy engem egyedül hagyott. Azt hiszem, ez számára felér egy vakációval.
Amúgy meg nagyon várom az új életet, új társaságot és az új barátokat. Minden más lesz ott,de nem bánom. Nem félek az újtól. Lesz egy csomó megfigyelnivaló, odafigyelnivaló. :) Új tapasztalatokat szerzek, változni fogok a környezetem hatására és remélem bölcsebb is leszek. És a legfontosabb, megtanulok gyerekekkel foglalkozni, gyerekeket tanítani. És egy jövendőbeli, majdnem hivatásos anyának ez fontos kell legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése