Egyetem

Kezdődik az egyetem. Vasárnap költözök. No nem messze, csak 50 kilométernyire. Érdekes érzés. Az egyik felem nagyon várja már. A másik viszont kicsit se.
A döntésben, hogy mi leszek, ha nagy leszek, több minden befolyásolt. Például, hogy ne kelljen rengeteg évet tanulni, mert akkor mi lesz az anyasággal. Nem vagyok karrierista. Nem akartam orvos lenni. És még sokminden egyéb se. De tanítónő vagy óvónő leszek. :) És erre nagyon büszke vagyok. Ami még befolyásolt - pedig nem kellett volna - az az, hogy ne legyek nagyon távol a családomtól és a szerelmemtől.
Amikor komolyan felmerült a kérdés, hogy hova is megyek egyetemre, Kedvesemmel rengeteget beszélgettünk erről. Elmondta, hogy nem én leszek az első barátnője, aki egyetem közbe hagyta el. Ezek között volt pár nagyon komoly kapcsolat is. De hát ilyen az élet. Az érzéseit is megosztotta velem ezzel kapcsolatban. Ő fél, hogy én sem fogok hazajönni hozzá, viszont tudja, hogy nem vagyunk összekötve és, ha úgy hozza a sors, ő belenyugszik ebbe is és elenged. Elég nehéz volt ezt így végighallgatni. Egyszerre volt bántó és megnyugtató. Hogy lehet, hogy csak ennyire bízik bennem és a szerelmünkben?? De milyen jó, hogy ennyire őszinte hozzám és nem folytja magába a dolgokat.
Ekkor eldöntöttem, hogy - itthon nem maradok, mert milyen az itthoni egyetemista, de - nem megyek messze. Persze ezt Neki nem szabad tudnia... nem fog örülni... Mindegy, fő az őszinteség. Tehát a legközelebbi tanítóképző 50 km-re van. Vasárnap megyek, csütörtök délbe jövök haza.
És most itt vagyok. Az utolsó napok telnek a költözés előtt. Még el se mentem, de már hiányoznak a Szívemmel töltött délutáni félórák az autóba, az együtt ebédelések és hasonlók. Pedig csütörtökön délután már ülhetek mellette az autóban és pénteken ebédelhetek vele. Mégis, mintha az már nem olyan lenne. Amikor még nagyon messze volt ez a pillanat, utáltam hallani róla és nem akartam, hogy féljen emiatt. Most, hogy itt van, hallani akarom, hogy "hiányozni fogsz, ha elmész..., mit fogok csinálni nélküled?" és hasonló mondatokat. Vagyis belül szeretném, hogy ezeket mondja, de igazából tudom, hogy időnk se lesz egymást hiányolni. Vasárnap délutántól csütörtök délutánig pár nap van. És azt is tudom, hogy neki ez így pont jó lesz. Rengeteg ideje marad csakis magára. Nem kell azon törnie a fejét, hogy én megint duzzogni fogok, ha nem találkozunk. Nem kell teljesítenie kötelességét, hogy velem legyen. Nyugodtan zenélhet, elmehet a barátokkal, fájhat a feje és a szeme lelkiismeret furdalás nélkül, hogy engem egyedül hagyott. Azt hiszem, ez számára felér egy vakációval.
Amúgy meg nagyon várom az új életet, új társaságot és az új barátokat. Minden más lesz ott,de nem bánom. Nem félek az újtól. Lesz egy csomó megfigyelnivaló, odafigyelnivaló. :) Új tapasztalatokat szerzek, változni fogok a környezetem hatására és remélem bölcsebb is leszek. És a legfontosabb, megtanulok gyerekekkel foglalkozni, gyerekeket tanítani. És egy jövendőbeli, majdnem hivatásos anyának ez fontos kell legyen.

Határozottság

Tegnap beszélgettem egy barátnővel. Nemrég lett szoros ez a kapcsolat és most kezdjük megismerni egymást. Hamarosan együtt fogunk lakni, ami könnyebbé teszi a megismerkedést.
Tehát a tegnap beszélgettünk, komoly dolgokról. Az álmaink és a vágyaink is szóba kerültek. Én elmondtam, hogy minél hamarabb gyereket szeretnék és, hogy túlságosan családcentrikus vagyok. Megtörténhet, hogy az egyetem utolsó évét távoktatáson végzem el, mert már édesanya leszek. Erre nála kiment a biztosíték. Nagyon határozottan és észérvekkel kifejtette a véleményét. Ő is nagyon családcentrikus, de nem szeretné tönkretenni a gyereke és a saját életét is egy ilyen tudatos döntéssel. Kisbaba mellett nem lehet készülni a vizsgákra, mit fognak szólni a szülők. És ha most nem végzed el az egyetemet később már nem biztos, hogy pár éves gyerek mellett sikerülni fog.Ha pedig a mai világban nincs munkahelyed, elveszett ember vagy. Nem szabad mindig csak a szívünkre hallgatni a döntéseinkben. És a vágyainkat is sorrendbe kell rakni. Neki első a hivatás, második az anyaság. Nekem meg - úgy érzem - az anyaság a hivatásom, de munkahelyre is szükségem lesz a jövőben.
Amúgy teljesen igazat adok neki. Az eszével dönt és reálisan. Mindent figyelembe vesz és jól mérlegel. De a határozottsága és az észérvei ellenére is én még mindig ugyanúgy gondolom, ahogy eddig. Persze nálam is átveszi az eszem az irányítást, sokszor az utolsó pillanatban... és a félelem is közrejátszik. Minden vágyam, hogy gyerekeim legyenek, de alig 20 évesen még én is majdnem gyerek vagyok. Hogy fogom tudni így elvégezni azt a rengeteg feladatot?? A sok felnőttes dolgot? Mi lesz a felelősséggel? Mert akkor már nemcsak én leszek és a barátom (vőlegényem, férjem), hanem már hárman leszünk. És a kis harmadiknak rengeteg törődésre van szüksége, vigyázni kell rá, enni kell adni és biztosítani kell a jövőjét amennyire csak lehet. És, ha én nem vagyok annyira határozott és, pár dolgot leszámítva, nincsenek elképzeléseim a jövőmről, akkor neki milyent tudnék biztosítani??
Azt hiszem, még egy darabig az eszemre hallgatok és nem vállalok tudatosan gyereket. Egyelőre figyelek, tapasztalok és igazi felnőtt nővé válok. De ha netalán akaratunk ellenére összejön, akkor viszont vállalni fogjuk és mindent elkövetünk, hogy a lehető legjobbat biztosítsuk a számára. És úgy gondolom nyugodtan beszélhetek többes számban. :)

Elkezdődött

Nos... eljött ennek is az ideje. Elkezdek blogot írni. Külső késztetésre inkább, de nem ez a lényeg.
A blog célja, a megfigyeléseim lejegyzése és főleg tudatosítása saját magam számára. Csak saját célra készült, de örülni fogok bárminemű olvasónak és hozzászólásnak, véleménynek. Teljes mértékben őszinte szeretnék lenni, különben a megfigyeléseim, hogy úgy mondjam, rosszul fognak tudatosulni. A fő a tisztán látás, helyes gondolkodásmód és jó megítélés.
Tehát ezentúl a környezetem tudatos megfigyelésével fognak telni a napjaim. Sok sikert kívánok magamnak ehhez és kitartást a rendszeres blogíráshoz!