Hmmmmm....

Egyetlenegy leírt szó... BOLDOGSÁG... örömkönnyek

Beszélgettünk, nosztalgiáztunk, és rájöttünk arra, tudatosult bennünk, hogy egymás nélkül bizony sokkal szegényebb lenne az életünk. Hogy nem ezek az emberek lennénk egymás nélkül, azt tudtuk eddig is. De a másik ember IGAZI ÉRTÉKÉRE az életünkben csak most döbbentünk rá.
Sosem terveztünk igazán előre. Talán nem is gondoltuk, hogy ez a kapcsolat eljuthat erre a szintre, ahol most tart. Azt hittük, hogy ennek vége lesz, nem is egyszer. Mégis volt valami titokzatos, láthatatlan erő, ami visszaterelt egymáshoz minket minden egyes alkalommal. És tessék. Most itt tartunk. Egyre közelebb a Nagy naphoz, ami óriási változást fog hozni az életünkbe. Nem azok a kimondott szavak változtatják meg az életünket, hanem az új helyzetek, az új környezet, az új feladatkörök. Minden teljesen új lesz. De ezt akartuk. Erre vágytunk. Ez volt életünk egyik célja, az egyik állomás, hogy innen majd, ugródeszkaként használva ezt, továbbléphessünk a következő lépcsőfokra, onnan a következőre és így tovább, egész a végéig.
És boldogok vagyunk. Örülünk minden apróságnak, minden kis lépésnek, akárcsak a gyerekek. Persze ezt megelőzi egy kis realitáson alapuló vita, hogy az miért nem jó, és azt miért ne úgy csináljuk, ahogy előre elterveztük. De végül örülünk a végeredménynek és egyelőre pont úgy látjuk jónak, ahogy van.

Visszatérve az első sorhoz. Még mindig nem értem, hogy az az egy leírt szó, hogy tudta kiváltani belőlem ekkora intenzitással a boldogság érzését. A BOLDOGSÁG érzését, így, csupa nagybetűvel. Megtelt a szemem könnyel, legördült egy krokodilkönny. A szájam sarkában huncut mosoly játszott. Örömkönnyek voltak ezek. Igazi boldogságkönnyek. Ilyen még sosem történt velem.
Nem járok egy méterrel a föld felett, és nem látok mindent csupa rózsaszínben, de BOLDOG vagyok és SZERELMES.

Újra új év - az óév margójára

Újra itt van az új év. Én pedig hanyagolom a blogot egy ideje. Nem mintha nem lenne, amit írjak. Csak valahogy sosem kerítek rá időt, elfelejtem, hogy létezik ez a lehetőség... Ennek eredményeképpen már fél éve nem írtam.
Fél év sok idő. De nem unatkoztam. Történt sok szép dolog, volt sok jó, boldog pillanat. Került néhány kellemetlenebb is, de azokat az ember viszonylag hamar elfelejti. Nekem ez különösen hamar megy.
A nyár legeslegjobb pillanatai egy jobbágytelki tánctáborban történtek. Aki szereti a népzenét, néptáncot, annak ajánlom, látogasson el egy ilyen rendezvényre néhány napra, de legjobb az egész hetet ott tölteni. Egy hatalmas élménnyel, egy igazi életérzéssel lesz gazdagabb. A fizikai fáradtság már fel sem tűnik az embernek. Új emberekkel ismerkedtünk, kötöttünk néhány barátságot, amik nem túl szorosak a távolság miatt, de bármikor szorosabbra fűzhetők. Új népdalokat tanultunk. És nem utolsó sorban megtanultam egy másik tájegység táncát. Jó érzés volt látni az egyszerű embereket, akik próbálják őrizni a hagyományokat. Én ezt nagyon fontosnak tartom (városi leány létemre). A múltunk a jövőnk is, egy bizonyos értelemben.
Aztán nyár végére időzítettünk egy tengerparti rövidke nyaralást is. Élveztük a román tengerpart előnyeit és hátrányait, kinek miből volt több. Nekem lételemem a víz, halak lévén. A tengert is nagyon imádom. Hiányzott már a több éves kimaradás után.
Az ősz volt talán egy kicsit eseménytelenebb, de a tél eleje kárpótolt. Meghoztuk életünk - talán - legfontosabb döntését. És azóta is folynak a tervezések, intézkedések, hogy minden kész legyen és tökéletes legyen a nagy naphoz. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy egy lépéssel közelebb kerültem az álmaimhoz. Ugyanakkor a sok tennivalóból ki sem látszunk, de úgy érezzük, hogy megéri a fáradozást.

Tehát ez az év a változások éve lesz minden téren. Jó lesz felkötni a gatyát :) és nem ijedni meg a nehézségektől, akadályoktól!

Érzés

A legcsodálatosabb érzés, amikor tudod, hogy szeretnek. És éreztetik is ezt veled. Akár öntudatlanul, akár tudatosan. Te csak érzed és boldog vagy.

Egy társaságban, ahol csak ültök egymás mellett és beszélgettek a többiekkel, egyszer csak a keze átvándorol a válladra, magához húz, te hozzá bújsz, és megcsókolja a homlokodat. Nem figyelsz oda erre, továbbra is a társaságra figyeltek, csak úgy megtörténik a puszi. Aztán továbbra is ölelkezve maradtok.

Néha mozdul a keze, öntudatlanul felfedező útra indul. Megsimogatja a karod, a vállad. Felkúszik a nyakadra, majd a hajaddal kezd el játszani. Közben még kapsz puszit a fejed búbjára is. Közelebb húzódsz hozzá, és még jobban odabújsz. Ő továbbra is a hajaddal matat. Szeret turkálni benne és csak úgy simogatni, birizgálni.

És persze végig a társaságra figyeltek és beszélgettek. Hogy a társaság ebből mit észlel, vagy mennyire zavarja őket a simogatás és a puszik látványa, azt nem lehet tudni. Ti pedig csak élvezitek az érzést, hogy szerettek és szeretnek, és azt, hogy a szeretett személy mellett ültök, hogy simogat.

Aztán ott van az az érzés, amikor kettesben vagytok, filmet néztek, vagy valamivel elfoglaljátok magatokat. És egyszer csak magához húz, nagy ölelés, egy puszi, és mintha mi sem történt volna, folytatódik tovább az elfoglaltság.

Vagy a nagy csendben egyszer csak kijelenti, hogy ő meg szeretne ölelni. Ilyenkor oda kell menni hozzá komótosan és belesimulni a karjaiba. 

Te is fogod magad néha és befészkelődsz a karjai közé, csak úgy nyomsz egy puszit az arcára, az orrára. Apróságokkal éreztetitek egymással a szeretetet. Sokszor öntudatlanul érezzük és éreztetjük. De ez így jó...

Így szeretnék élni Vele....

 

Én és a nemez

Érdekes dolog ez a nemez... Amikor kimondom, mindenki lemeznek érti... Lehet velem van a baj... Vagy csak a környezetem nincs tisztában eme ősi kézművességgel. Pedig mennyi lehetőség és kreativitás rejlik benne.
Szóval első komoly találkozásom a nemezzel körülbelül egy éve történt. Azelőtt is vonzott a dolog, de valahogy mindig lemaradtam róla. Talán nem voltam még elég érett rá. Aztán ez az egy évvel ezelőtti találkozás meghatározó volt. Egy egyetemi csoporttársam táskája készült a nemezelés technikájával, el voltunk ájulva tőle. Elmondta, hogy hogyan készült, mi meg csak ámultunk és bámultunk. Gyapjú, szappan és meleg víz, na meg egy csomó erő, és persze az idő sem elhanyagolandó. Aztán jöttek az újabbnál újabb tárgyak és fotók. Én pedig egyre jobban beleszerettem. Aztán egy szép napon úgy döntöttem, hogy megkérem a csoporttársamat segítsen nekem beletanulni, hátha igazi szerelem születik belőle.
Így aztán egy szabad délután elmentem hozzá. Elővett mindenféle színű és fajtájú gyapjút, és elmagyarázta, hogy miket kell tudni róluk. Ezután úgy döntöttem, hogy készítek egy labdát. Megmutatta, elmondta, mit hogyan kell csináljak, majd kaptam alapanyagot és nekikezdtem a munkának. Nagyon érdekes volt simogatni a gyapjút, szappanozni, vizezni. Egészen élveztem. Amikor már színe is lett a labdámnak, akkor mintát is raktam rá. Két piros gyapjúfoltot, csak hogy feldobja egy kicsit. Semmi szabályosság, semmi konkrét minta, csak két folt. És folytatódott a simogatás, majd következett a szorongatás egyre erősebben és erősebben. Amikor már elég stabil volt a minta, teljes erőből kellett egy rongyra rányomva gömbölygetni. Már azelőtt is labda formája volt, ennek a fázisnak a tömörítés volt a lényege. És amikor végre elkészült, abból a méretből ami a két markom közt fért el bőven, most egybe szűkön belefért. Jól összement. És csodák csodája, még pattogott is. :) Igaz, majdnem 3 óra munkám volt benne. Kezdők lassúsága... Majd belejövök. :)
És a kezdeti sikeren felbuzdulva, úgy döntöttem, hogy még fél óra alatt elkészítek egy karkötőt. Végül ez is másfél órámba telt... Ráadásul nem is lett olyan sikeres, mint a labda. Kisebb-nagyobb hibák becsúsztak, de végül az összhatás jó lett. Nagyon büszkén mentem haza. :)
Ezután vásároltam gyapjút és ma végre tudtam időt szakítani egy újabb alkotásra. Még mindig kezdő szinten vagyok, de már alakul a molekula. A minta kicsit óvodásra sikerült, de a gyapjú viselkedésén volt a lényeg. Persze ettől szebb minta kerülhetett volna rá...

Nah de ilyen lett... Tanulmánynak megfelel. :)

Jó érzés simogatni a gyapjút forró vízzel és szappannal. Meghálálja a rá fordított időt. :) Még nem tudom mennyire lesz szerelem köztem és a nemezelés között, de egyelőre tetszik, amit csinálok. :)

http://www.nemez.hu/
http://mbimbi-nemez.blogspot.com/

Kis herceg a nagyvárosban

   Louis de Saint-Marché könyve jogos utóda Exupéry kis hercegének. Kár, hogy nálunkfele nagyon nehezen lehet hozzájutni. Nekem szerencsém volt, és most a polcomon áll. Tegnap, mivel A kis herceget elolvastam, gondoltam jó lesz ezt utánaolvasni. Egy kis esti mese. Szűk másfél órát kell rászánjon a rohanó felnőtt.
   Ebben a könyvben is vannak királyok, üzletemberek, geográfusok, lámpagyújtogatók, iszákosok (helyesebben drogosok), gyűlölködő emberek. A nagyvárosban is találkozik mindenkivel a kis herceg. Van, aki felismeri őt, és tudja, hogy ne rohanjon a világgal, mások számba sem veszik őt, és olyannal is találkozik, akire nagy hatással van. Láthatatlanul repkednek az íróval a város felett. Csak azok látják őket, akiknek ott lakozik a gyermek a lelkükben. A kis herceg megkóstolja a kólát is. Elkeseredik, hogy a felnőttek túlbonyolítanak mindent, ezzel pedig el is rontanak minden jót. Kiderül, hogy a felnőttek időt akarnak spórolni, aztán a rengeteg spórolt idejüket pénzre váltják, amire aztán újra időt vesznek. Csak körbe-körbe járnak. Találkoznak egy kiskutyával is, aki hűséges szeretne lenni valakihez, mert az előző gazdája kidobta. Elmondta a Kutya, hogy az emberek haragszanak rájuk, mert falkákban járnak és mindenkire rátámadnak, de arra nem gondolnak, hogy ez miattuk történik így. Ők dobták ki, pedig a kutyák csak hűségesek szerettek volna lenni hozzájuk. A kígyóval is újra találkozik, de most más úton szeretne visszamenni a bolygójára. Igaz is. Új bolygója van. A régi összeütközött egy másikkal, ezért átköltözött erre a nagyobb bolygóra. A rózsája és a báránykája is jól vannak. Most nincs vulkánja, de van egy kis erdőcskéje és egy vízesése, meg egy tavacskája.
   Találkoznak egy kisfiúval is, akit megmentenek a gonosz nagyfiúk karmai közül. Ezután megnézik a város gyökerét. Végül pedig találkoznak egy jóssal, aki, mint kiderült, a gyökér, és az ő kék macskájával. Ő már várta a kis herceget. Aztán beszélgettek a világ sorsáról. Az emberek nem képesek néhány napnál előrébb látni, aki évekre előre lát, az már bölcs. De évtizedekre, évszázadokra senki sem gondolkozik előre. És ez a világ nagy baja. A kék macska is szörnyű jövőt jósolt. Aztán az öreg megnyugtatta őket, hogy nem ilyen szörnyű a világ. Ha az emberek változtatnak valamit, akkor a jóslatok is változnak. Az író itt már úgy érezte, mennie kell, ezért elbúcsúzott. Nemsokára újra találkozott a kis herceggel, a Fiúval és a Kutyával. Ugyanis a kis herceg bennük találta meg a barátságot és elvitte őket a bolygójára.

   Ezek után csak azt tudom ajánlani minden felnőttnek, hogy mindkét könyvet vegye a kezébe és szánjon rájuk néhány órát. Megéri a rá fordított idő. Számomra mindkét könyv sokat jelent, és azt hiszem, hogy bizonyos időközönként újra elolvasom őket, hogy nehogy elfelejtsem a mondanivalójukat.

A kis herceg

    Ma úgy döntöttem olvasással töltöm a "drága" időmet. Mivel még rengeteg olvasatlan könyv van a polcaimon, gondoltam szétnézek. Először a számítógép fölötti polcot pásztáztam végig és megakadt a szemem A kis hercegen. Valamikor régen olvastam, de most jól esett újra kézbe venni.
    Izgatottsággal teli kíváncsisággal nyitottam ki, hogy mi újat fog mondani nekem a könyv. Hát nagyon meglepődtem. Húsz éves fejjel nem tudom mennyire mondhatja az ember felnőttnek magát, vagy ez kinél hogy működik, én - mondjam úgy, hogy - így felnőtt fejjel, egészen másképp értelmeztem az olvasottakat, mint akkoriban gyerekfejjel. Persze az író gyereknek szánta a könyvet, ahogyan meg is említi ezt. De igazából felnőttként érti tökéletesen meg az ember a mondanivalóját. Feltéve, ha ez a bizonyos olvasó felnőtt szán néhány gondolatot a könyvre. És képes meglátni a konkrétan leírt felnőttjellemzők mögött a célzást az ő életére. A legtöbben valószínűleg azt mondják a könyv elolvasása után, hogy "nem, én nem ilyen felnőtt vagyok, én értem a gyerekeket". Pedig nem. Ahogy felnövünk szép lassan, kiölődik belőlünk a gyermeki naivitás, a dolgok hátterében való lélekkel teli magyarázatok. A felnőttek tudják a tényeket, már nem érdekli őket egyéb. Az író szavaival élve csak a számok érdeklik a felnőtteket. És ebben az iskoláknak is nagy szerepük van. Ott tanítják/tanítjuk meg (főleg), hogy tényekre figyeljenek és nem értékeljük a gyermeki kreativitást, finoman lehurrogjuk a naivitásukat, más értékeket állítunk eléjük. A saját gyermeki értékeiket pedig szép lassan, akár akaratlanul is kiöljük belőlük. És így lesznek a gyerekekből rohanó, tényeket kereső felnőttek.
    Ez így nem jó. Le kell ülni a gyerekek mellé és játszani velük, beszélgetni velük, meghallgatni azt, ami kikívánkozik belőlük, az érzelmeiket, élményeiket. Ugyanakkor felhívni a figyelmüket a természet szépségeire és minden más szépségre, ami a környezetünkben van. De először is, azt hiszem, azzal kell kezdeni, hogy időt kell szakítani elolvasni A kis herceget, akár újra és újra, és elgondolkodni a fejezetek végén, majd egy végösszefoglalót megfogalmazni magunknak. Ezután figyelni, tudatosabb lenni, hogy ne kövessük el a hibákat, és újra gyereknek lenni. Ez a gyerekkor már nem felhőtlen, mint azelőtt és nem is makacs mint az öregkori, hanem egy teljesen más érzés. Felnőtt fejjel gyermeklélekkel szemlélni a világot. Azt hiszem ez az igazi gyönyör.

Mai fiatalok...

Nem azért, mintha én már annyira megöregedtem volna... De egyszerűen felháborodással töltött el, amit pár napja tapasztaltam.
Vizsga után vártuk a buszt, hogy hazajöjjünk, és végre megszusszanjunk. A hófúvások miatt nem jött az a busz, amivel eredetileg szándékoztunk hazajönni, így másik buszra maradtunk. Amikor fel kellett ülni a buszra, mint a birkák, szó szerint felgyúrtak buszra a hátunknál lévő 16-18 éves fiúk. Mi még kaptunk helyet, de többeknek állniuk kellett. Néhány nő és középkorú férfi. A "jólnevelt" fiúcskák pedig jól elterpeszkedtek a székekben, egyik sem állt fel, hogy átadja a helyét valakinek. Pedig az össztáv feléig sem utaztak. Ez után következett a telefonról "zenét" hallgatunk maximumon, mert az olyan menő szindróma. Ez nálam egyébként is mindig kiüti a biztosítékot. Most is kicsin múlt, hogy nem szóltam hátra nekik. A fülhallgatót azért találták fel, hogy ne kelljen mindenki másnak hallgatnia egyes illetők zenei ízlését.
Szóval nagyon neveletlen társaság ült a buszon. Ezeknek majd milyen gyerekeik lesznek? Már ők sem törődnek más emberekkel, csak magukkal. A csemetéik, is ilyenek lesznek? Vagy még rosszabbak? És ez a jövő generációja... Elég szánalmas...