Múlt héten bejártam a régi iskolámba, a tanító nénimhez, önszorgalomból. Csak semmi kötelező dolog. A magam szórakoztatására és tapasztalatszerzés céljából. Most második osztálya van. Ritkán járt vendég ebbe az osztályba, így minden kíváncsi szempár rám szegeződött. A nevem említésekor mindenki egy fiúra nézett, ugyanis megegyezik a vezetéknevünk. Mondta a tanító néni, hogy én most kicsi tanító néni vagyok és meg fogom nézni, hogy ők hogyan dolgoznak, de majd ha befejezem az egyetemet, én is gyerekeket fogok tanítani. Ezután beültem a hátsó padba és figyeltem. A kíváncsi fejecskék időközönként hátrafordultak, nézték, hogy mit csinálok és hogyan. Ha rájuk mosolyogtam, visszamosolyogtak. Közben figyeltem a tanító néni tanítási módszereit és jegyzeteltem pár dolgot. És erre azért volt szükség, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen volt, amikor engem tanított. De rájöttem, hogy valószínűleg azóta az ő stílusa is sokat változott, ugyanis pontosan 10 éve kerültem ki a keze közül.
Az első óra, amit megfigyeltem az a román volt. Második osztályba tanulják a román ábécét. Most épp az L betűnél tartottak, ismétléses lecke. Az órát énekléssel kezdték. Az egyik ének nagyon tetszett. Arról szólt, hogy éneklés közben mutatni kell azokat a dolgokat, amit énekelnek. Például a kezüket emeljék fel, tegyék a nyakukra, csípőre, a mellükhöz és végezzenek néhány karhúzogatást. Megmozgatta őket, ugyanakkor menet közben megtanulták a testrészek neveit románul. Aztán kérdezgetett a leckéből, újraolvasták, lefordították. Amikor lankadni kezdett a figyelmük megint énekeltek egy őszi éneket. Óra végén ismét énekeltek. Az osztály előtt egy kört alkottunk – ebbe már engem is bevettek – és itt is kellett mutatni, amit énekelünk. Én nem tudtam a szöveget, de azért elboldogultam. Nagyon figyelték, hogy mit hogyan csinálok, tudom-e követni őket. Sok múlt ezen a pár percen, hogy a további kapcsolatunk hogyan alakul. Azt hiszem jól teljesítettem. :)
A következő óra anyanyelv volt. Weöres Sándor Galagonya című versét tanulták, de már ezt is második órába, tehát nem volt ismeretlen a szöveg. Először ellenőrizték a házi feladatokat. Le kellett rajzoljanak egy mesébe illő képet a versből. Én is körbementem és megnézegettem a rajzokat. Megsimogattam a fejecskéket, szép rajzok születtek. Aztán elmondták a verset szótagolva. Közben nekem is eszembe jutott az a jó kis módszer, ahogy megtanított a tanító néni helyesen szótagolni. Ezután néhány tanuló elmondta egyedül is a verset. Aztán megbeszélték, hogy hogyan lehetne szakaszokra bontani, és aszerint mondta el négy gyerek. Közben kiderült, hogy hétfőre lett volna kötelező megtanulni a verset, de szinte mindenki tudta már pénteken. A tanító néni szerint a vers ritmusossága miatt tanulták meg ilyen könnyen. És azt is megsúgta, hogy hétfőn öndiktálás lesz. A fejükből kell leírják a verset. Jó kis fejlesztő gyakorlat.
Az utolsó óra opcionális volt. Megegyeztek a szülőkkel, hogy minden hónapban egy pénteken mesét olvasnak és megbeszélik. Most pont ez a péntek volt. Mindenkinek van egy Kányádi Sándor meséskönyve, amit első osztály végén kaptak, abból olvasnak. A falu esze című mesét olvasták most. Először megbeszélték, hogy miről szólhat a mese és hogy ki volt Kányádi Sándor. Aztán elolvasták a mesét. Mindenki olvasott egy bekezdést. Közbe megálltak és megbeszéltek néhány szót, néhány kifejezést. Miután befejezték, a tanító néni még kérdezett tőlük a meséből. Kinek, mit mondott a falu esze, mit csinált, miért kergették el? Csupa olyan kérdés, ami segíti őket, hogy jobban megértsék a mesét. Bár nekem az óra végén még mindig az volt az érzésem, hogy elég kevés gyerek értette azt a meséből, amit érteni kellett volna. Valami egész másról beszéltek.
Na és a végére maradt az, ami bennem a legnagyobb nyomot hagyta. Utolsó szünetben kimentünk a tanító nénivel a folyosóra. Becsengetés után visszaültem a hátsó padba, és csodák-csodája két kicsike darab keksz volt a pad sarkán. Meglepődtem. Nem tudtam melyik gyerektől kaphattam és főleg, hogy miért. Aztán a meseolvasás után készülődtek haza a gyerekek, én pedig kimentem a katedrához. Egyszer jön az egyik kislány, megbökdös, és tartja a markába a két darab kekszet, nyújtja felém. Rámosolyogtam és megkérdeztem, hogy ő tette-e a padra. Mondta, hogy igen. Elvettem a markából, megköszöntem és megöleltem egy pár pillanatra. Hihetetlenül jó érzés volt kapni, akár csak egy kekszet is. Igaz a miértjét még mindig nem tudom. Nem emlékszem, hogy másképp viselkedtem volna vele, mint a többiekkel. Egy teljesen idegen ember voltam a számára, nem tudom mivel érdemelhettem ki a jószívűségét. De nagyon meghatott. És azt hiszem, hogy ezért megéri ezt a szakmát választani. A gyerekek megbecsülik a munkádat és szeretnek. Amit a tanító néni mond, az szent és sérthetetlen. Aztán az ilyen kis apróságok fel tudják dobni az ember napját, vagy akár az egész hetét.
A tanító nénim mondta, hogy ha van időm, akkor nyugodtan mehetek még, és akár taníthatok is néhány órát. Ki fogom használni a lehetőséget. Ezek a gyerekek belopták magukat a szívembe.
