Miért van az, hogy mindig azon csattan az ostor, akinek semmi köze sincs az egészhez??? Ezt sose tudtam megérteni. Az ember ilyenkor mindig azt bántja, aki a legközelebb áll hozzá és akit mindennél jobban szeret. Bántja?? Néha egészen a földbe döngöli... és talán ami a legjobban fáj a másiknak az nem az, hogy rajta csattan az ostor, hanem hogy valami olyasmi miatt kiabálnak vele, amiről nem is tud, el se mondják neki, hiába kérdez rá, hogy igazából mi is a fő probléma...
Úgy is szokták mondani, hogy te voltál az utolsó csepp a pohárban. És lehet, hogy ilyenkor az az utolsó csepp tényleg egy bántás volt vagy egy félreértett célzás, de sokszor csupán a jelenléteddel és pár ártatlan kérdéssel leszel te az utolsó csepp... és ez az amit nagyon nehéz megérteni. Csupán ott vagyok melletted, nem szólók egy szót sem, te mégis úgy viselkedsz, mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el. Miért??? Közben meg tudom, hogy szeretsz és fontos vagyok neked. Ez az egyik legrosszabb érzés...
Tudom, hogy én is csinálok ilyent. Valaki feldühített, de mivel őt valamilyen oknál fogva nem ordíthatom le, hát veled teszem. Utólag mindig megbánom, de az nem elég, már késő. Én nem akarlak bántani, te nem tehetsz róla. Egyszer egy ilyen incidens után felfogadtam, hogy soha többé nem vezetem le rajtad a bennem felgyülemlett feszültséget. Azóta, emlékezetem szerint nem történt meg, hogy rajtad csattant volna az ostor. Először tudatosan figyeltem, hogy ne bántsalak. Aztán ez szép lassan átalakult valami mássá. Most, ha tele vagyok feszültséggel úgy érzem, hogy szükségem van rád. Hogy hozzád bújjak, megöleljelek, megcsókoljalak, elmondjam, hogy mi bánt. Te megsimogatsz, megpuszilod a homlokom és azt mondod, hogy minden rendben lesz és szeretsz. Megnyugszom melletted és minden feszültség, bánat és könny elszáll. A baj akkor van, ha neked ilyenkor támad kedved egyedül lenni, vagy tele vagy tenni akarással és semmi kedved nyugodtan ülni. Ilyenkor te leszel az utolsó csepp és jogosnak érzem, hogy haragudjak rád, amiért "arra sem vagy képes", hogy megérts... Azt még nem próbáltuk, hogy milyen amikor mindketten igazán feszültek vagyunk és nem a másik okozta a feszültséget. Talán majd annak is eljön az ideje.
Miközben ezeket írom, rájöttem, hogy ennek talán a legfőbb oka ez a mai rohanó világunk. Ha hazaértünk a munkahelyről nem figyelünk a családra, elfelejtjük, hogy a feleségünk szeret és minket várt a kedvenc vacsoránkkal. Nem vesszük észre, hogy a gyereknek is szüksége van a szeretetünkre és a figyelmünkre, dicséreteinkre. Ráförmedünk, hogy hagyjon most minket békén, fáradtak vagyunk. Szegény gyerek csak érezni akarta az apai szeretetet. Egy idő után pedig levonja azt a következtetést, hogy őt nem is szeretik. A szerető feleségnek is elfogy egyszer a türelme... És így mennek tönkre a családok manapság... Amiért mindig azokon csattan az ostor, akiket a legjobban szeretünk...
