És eltelt a harmadik hét is, mégse írtam egy sort se az új életről, a sok megfigyelt dologról. Pedig tényleg sokminden kavarog a fejemben. Például az első heti érzések.
Az első kurzuson már deja vu érzésem volt. Mintha ezt az egészet már láttam volna, átéltem volna. Minden egyes mondat, tett, felelet a kérdésre, úgy általam, mint mások által, arcok, a hely. Hihetetlen volt. Ritkán szokott ilyen érzésem lenni, de ez most nagyon erős volt. Lejöttem a bentibe. Itt is, mintha már minden ismerős volna. Ahogy ettek a csajok az asztal mellett, ahogy beszélgettünk és kacagtunk, egy arc. Nagyon ijesztő tud lenni. Egyáltalán nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Egész héten ezzel voltam tele.
A másik dolog. Szintén az első kurzuson a tanárnő. Több véleményt hallottam róla, még mielőtt láttam volna. Az egyik felől az utálat, a tanárnő kétszínűsége, a rossz tulajdonságai. Másfelől az imádat, a példaképként tekintés és dicséretek tömkelege. Én pedig a kettő közt ingadozok. Látom azt, hogy a tanárnő jól magyaráz. Jó, bár szigorú anyának tűnik. És félek, hogy mit fog szólni a legelső szemináriumunkhoz. Már tudja a nevemet, meg is dicsért párszor (igaz nem mindig a saját gondolataimért...). Az első benyomásom, hogy nem lennék a gyereke. Bár ennek nem tudom megmagyarázni az okát. Első orán kedves is volt, rendes is, mégis látszott rajta, hogy szigorú a gyerekeivel és egyúttal szerető, igazi anyuka, aki mindent megtenne (megtesz) a csemetéiért. És a vele kapcsolatos deja vu-m. Egyelőre tényleg nem tudom hova tenni szegény tanárnőt, de azt hiszem, hogy a szeminárium után kiderül. Ha nagyon földbe döngöl, akkor biztos nem lesz kedvenc. Igaz egyelőre jobbra nem igazán számítok.
És azóta megtartottuk a szemináriumot is. Segített magyarázni és engem dicsért meg a legjobban. Persze bele is kötött néhány dologba, ami érthető, ezzel is segíteni akart nekünk. De majd következőbe jobb lesz.
Szóval nagyon pozitív volt minden. Azt hiszem, hogy ő lesz a kedvenc tanárnőm. :)
